Milyen szép is lenne beülni egy időgépbe, és bekukkantani a múltba: visszamenni nagyszüleink gyermekkorába, játszani kicsit hat éves édesapánkkal, vagy meglesni szerelmünket kisiskolásként a tanteremben. Az időutazó felesége című film premierje kapcsán utánanéztünk, hol tart most a tudomány - az már biztos: novemberben újraindítják azt a részecskegyorsítót, mely talán időgépnek is alkalmas lehet. Addig is jókat szórakozhatunk az időutazás témakörében született filmeken, és a sci-fi, vagy épp a romantikus-időutazós irodalmon.

Évezredek óta próbálják megfejteni a nagyok, a gondolkodók, a tudósok a nagy kérdést, mégis lehetetlen definiálni az idő fogalmát. Számos teória született az időutazás kérdéskörében is, ám az első, valóban használható elmélet Albert Einsteintől származik (a relativitáselmélet lényegét nagyjából mindenki ismeri: a fénysebességhez közeli sebességgel mozgó megfigyelő számára az idő lassabban telik annál, mintha ugyanazt az időintervallumot egy hozzá képest normális sebességgel haladó vagy álló megfigyelő mérné. Tehát az idő viszonylagos és relatív, és a megfigyelő mozgásától függ múlásának mértéke. Az idő azon megfigyelők számára is lassabban telik, akik erős gravitációs térben tartózkodnak – ilyen gravitációs térrel a fekete lyukak rendelkeznek, melyek nagytömegű csillagok saját gravitációjuk okozta összeroskadása által keletkeztek).



Már 1916-ban, közvetlenül Einstein felfedezése után egy bizonyos Karl Schwarzschild német csillagász megtalálta a téregyenletek első, matematikailag pontos megoldását egy gömbszimmetrikus, nem forgó testben. Másfél évtized múlva Einstein és Nathan Rosen átvizsgálta a Schwarzschild-megoldást, és azt a felfedezést tették, hogy ezek az objektumok olyan erőteljesen meggörbítik a fekete lyuk körüli téridő szerkezetét, hogy az önmagába fordulva akár egy másik térbe vagy időtartományba vezető átjárót is létrehozhat. Ezeket az alagutakat Eistein-Rosen hidaknak nevezzük, melyek tulajdonképpen nem mások, mint féreglyukak.

Időgépek

Az első fizikai elméletre alapuló időgép ötletét egy bizonyos Willem Jacob van Stockum vetette fel 1935-ben. A tudós szerint, ha egy végtelen hosszú hengert fénysebességgel forgatunk a hossztengelye körül, és valami ezt a hengert közben megkerüli, akkor bizonyos pályákon keresztül visszajut a múltba – sajnos egyelőre sem végtelen hosszú hengert nem tudnak építeni, sem pedig olyan hengert, ami tud fénysebességgel forogni.

Kurt Gödel ausztrál matematikus 1949-ben mutatta be, hogyan jöhet létre egy zárt időszerű görbe. Elmélete szerint ha az univerzum forog, a relativitásnak lehetővé kell tennie olyan körülményeket, amiben az idő egy hurkot képez saját magába. Ha sikerül belekerülnünk ebbe a hurokba, akkor újra éljük azt a pillanatot egészen addig, amíg ki nem jövünk belőle – ez pedig már maga az időutazás.
1976-ban Frank Tipler, a Tulane egyetem tudósa mutatta be, hogyan képes egy képzeletbeli, rendkívüli tömegű, végtelen hosszúságú gyorsan forgó henger hasonló eredményt kiváltani, 1988-ban pedig Kip Thorne és kollégái egy új féreglyuk-tézissel rukkoltak elő, mely szerint a téridőn átívelő alagutak lehetővé teszik az időutazást.
Időgép létrehozásán törte a fejét évtizedek óta Ronald Mallet is, aki 2002-ben jelentette be, sikerült időgépet alkotnia, melynek segítségével egy kis anyagi részecske visszatérhet a jövőből – a időutazás ugyan eddig nem valósult meg, de legalább Spike Lee megszerezte a fizikus emlékiratainak megfilmesítési jogát, és hamarosan a mozivásznon láthatjuk a tudós  munkásságát, aki 10 éves korában, apja halálakor vált az időutazás rögeszmés kutatójává.
A féreglyukak használatának lehetőségét mutatta be Michio Kaku kutató is Huperűr című könyvében, Szergej V. Krasnyikov, a Szentpétervár melletti pulkovói Obszervatórium elméleti fizikusa pedig egy nemzetközi konferencián makroszkopikus méretű, stabil féreglyukak létezésének lehetőségét vázolta fel. A kutató szerint építeni ugyan még nem tudnánk ilyeneket, ám lehetséges, hogy megtalálnánk őket a Világegyetemben.


LHC, avagy novemberben végleg kiderül az időutazás titka?

2008-ban kezdte meg működését a világ legnagyobb teljesítményű részecskegyorsítója, a Large Hadron Collider a részecskefizikai kutatások európai intézetében, a CERN-ben. Tavaly szeptemberben súlyosan meghibásodott a hatalmas szerkezet, és legalább egy tonna folyékony hélium szivárgott ki a gyűrű alagútjába. Az újraindítást többször is elhalasztották, végül a csillagászati összegekért elvégzett javítás után idén ősszel tényleg megkezdődhettek a munkálatok: a CERN nagy hadronütköztetőjét idén októberben ismét üzemi hőmérsékletre, mínusz 271 Celsius-fokra fagyasztották le, tehát a részecskegyorsító a világűrnél is hidegebb környezetben indítja útjára novemberben a kísérleteket.
Az LHC kísérletei újraidézhetik az ősrobbanást, mindent elpusztító részecskéket teremthetnek, de talán még a jövő időutazóinak is segítséget nyújthatnak - legalábbis ebben hisz az orosz matematikus páros Irina Arefjeva és Igor Volovics, akik szerint ez a gépezet az időgép maga. Az LHC ellenzői szerint azonban a kísérletek során olyan kisméretű fekete lyukak keletkezhetnek, amelyek elnyelhetik az egész Földet. A részecskefizikusok többsége szerint katasztrófa nem fog bekövetkezni, és csupán olyan kicsi fekete lyukak jönnek létre, amelyek azonnal el is párolognak. Reméljük a legjobbakat.

Megölnéd a nagyapád?

A jelenlegi kutatásokat természetesen még mindig az időparadoxon kérdőjelezi meg, ahogyan még mindig nincs válasz a nagyapa-effektusra sem (vagyis ha visszamész az időben és megölöd a nagyapád, akkor hogyan létezhetsz?) A jól ismert Vissza a jövőbe-trilógia történetének ellenére ugyanis a tudósok abban egyetértenek, hogy múltunkat nem tudnánk megváltoztatni, így például lehetetlen, hogy szüleink ne találjanak egymásra - a kutatók szerint a múltba visszautazva csak annyiban lehetne módosítani a történelmet, amíg az „szinkronban van a jelennel”. Nagyon diplomatikus.

Mindenesetre a kvantummechanika különbséget tesz aközött, hogy mi történt meg, és mi az, ami csak megtörténhet, tehát visszamehetünk ugyan a múltba, de nem tehetünk olyat, ami az eseményeket befolyásolná (Az időutazó feleségében is pont ez történik, Henry csupán szemlélője a történteknek, ugyanakkor képes kommunikálni akár múltbéli vagy jövőbeli énjével – lásd cikkünket ITT).

És persze felvetődik az a kérdés is, hogy ha valaki 1981-ben született, hogyan tudna visszamenni 1945-be, mikor még nem is élt. Ha visszautaznánk születésünk pillanatához, amikor már jövőbeli testünk is létezik, akkor ugyebár kettő lenne belőlünk – ez pedig a tudomány jelenlegi állása szerint lehetetlen (már ha nem a klónozásról beszélünk).

Stephen Hawking felvetette, hogy a jövőből érkezett turistáknak egyelőre nyoma nincs (ez az állítás nagyon hasonlatos a Fermi-paradoxonhoz, mely szerint földönkívüliek nem léteznek, hiszen ha léteznének, már adtak volna életjelet). Természetesen ez nem magyarázza és nem is bizonyítja, hogy az időutazás nem lehetséges. Hawking szerint az időutazás egyedül olyan elgörbített idő esetében valósulhat meg, melyet a mai állás szerint még nem képesek megalkotni a kutatók – így aztán addig, míg ezt el nem készítjük, a jövőből nem fognak tudni átruccanni hozzánk az időutazók. „Ez magyarázza, miért nem leptek el minket még a jövőből érkezett turisták”, mondta Hawking. Carl Sagan planetológus, csillagász, asztrobológus úgy véli: lehet, hogy léteznek időutazók, ám azok vagy nem fedik fel kilétüket, vagy egyszerűen nem ismerjük fel őket (vagy épp egy elmegyógyintézetben bizonygatják származásukat).



A science fiction irodalom születése, avagy alvással a jövőbe?

Nincs pontos adatunk arra vonatkozóan, hogy melyik a legkorábbi időutazó történet. Az ősi népi mondák és mítoszok világában mindenesetre már találunk utalást a múltba és jövőbe való utazásról.

A Mahabhárata című szanszkrit nyelvű indiai eposz Revaita király történetét beszéli el, aki a mennybe utazik, hogy megismerje Bharmát, majd visszatérve azt tapasztalja, sok-sok évvel öregebbé vált. A 720-ban keletkezett és a Nihongi-ban (Japán Krónikás Könyvben) olvasható japán mese, az Urashima Taro szintén az időutazást beszéli el. Története egy fiatal halászról, Urashima Taroról szól, aki egy tengeralatti palotába látogat, ahol három napot tölt el. Mikor visszatér falujába, háromszáz évvel később találja magát a jövőben, azonban már senki nem ismeri fel, háza romokban áll, a családja régen halott. Hasonló történet Washington Irving 1819-es írása, a Rip Van Winkle: a főszereplő, Rip Van Winkle elalszik, és 20 évvel később ébred fel, mikor már senki nem emlékszik rá, felesége elhunyt, lánya pedig felnőtt.

A 2440 (eredeti címe: L’An, rêve s'il en fût jamais: 2440) Louis-Sébastien Mercier története. Az első science fictionnek tekintett utópisztikus regényben a főszereplő 2440-be utazik: miután egy filozófus barátjával kerül vitába a párizsi igazságtalanságokról, elalszik, és a jövő Párizsában ébred fel. A regény nagy népszerűségnek örvendett a megjelenést követő évtizedekben – a kötet 1771-ben jelent meg, és további 25 kiadást ért meg.

A múltba való visszatérés egy korai példája az 1733-ban keletkezett A huszadik század emlékiratai (Memoirs of the Twentieth Century) Samuel Madden tollából. A kötet tulajdonképpen angol nagykövetekhez címzett, 1997-ben és 1998-ban keltezett levelek gyűjteménye, melyeket az elbeszélő őrangyalától kapta meg 1728 egyik estéjén - igaz, a kötet arra nem világít rá, az angyal hogyan szerezte meg az iratokat.

A Far Boundaries (1951) című sci-fi antológiában jelent meg a Lekésni a buszt: egy anakronizmus (Missing One’s Coach: An Anachronism) című rövid írás, melyet aztán 1838-ban a Dublini Irodalmi Magazin is közzétett. Az ismeretlen szerző tollából született mű története szerint a főszereplő egy fa alatt, a buszra várva elalszik, majd húsz évet repül vissza az időben, ahol találkozik egy kolostorban Venerable Bede-vel, az ismert szerzetessel.

Charles Dickens 1843-as Karácsonyi Énekét (Christmas Carol) mindenki ismeri: Ebenezer Scrooge-t három szellem kalauzolja a múltba, majd megmutatják neki jelenlegi szánalmas életét, és a jövőbe is elviszik. Remek példa az időutazás korai bemutatására az 1861-ben kiadott Párizs az Ember előtt (Paris avant les hommes) című kötet a francia botanikus és geológus, Pierre Boitard tollából. A főszereplő a prehisztorikus korba utazik vissza, ahol számos állatot – például egy plesiosaurus nevű hüllőt is – tanulmányoz, valamint egy igazi, Boitard-féle ősembert is megismer.

Edward Page rövid története, Az óra, mely visszafelé járt (a The Clock That Went BackWard) 1881-ben jelent meg a New York Sunban, néhány évvel később pedig Mark Twain írt az időutazás témakörében regényt Egy jenki Arthur király udvarában (A Connecticut Yankee in King Arthur's Court) címmel - a főhős ebben a történetben Arthur király udvarában találja magát.

Az első olyan irodalmi időutazás, amelyben az időgép technikai magyarázatára is sor kerül, Enrique Gaspar y Rimbau nevéhez fűzhető, aki 1887-ben írta meg El Anacronópete című (a szó jelentése nagyjából annyit tesz: „aki az idő ellen repül”) könyvét, és melyből nem sokkal később H.G. Wells is ihletet merített, hogy 1895-ben megalkothassa a nagy népszerűségnek örvendő Időgép (The Time Machine) című regényét.
A későbbiekben aztán az időparadoxonnal is találkozunk a sci-fi irodalomban, lásd Isaac Asimov: A halhatatlanság halála (The End of Eternity) című 1955-ben megjelent művét, melyben a főszereplők saját magukkal találják szembe magukat.

Természetesen a sor itt nem ér véget, mind az időparadoxont, mind az időgép technikai feltételeit vagy az időutazás módozatait többféleképpen próbálták már feldolgozni, értékelni, megoldást találni rá vagy éppen cáfolni – akár irodalomról vagy filmművészetről legyen szó. A CERN-ben végzett kísérletekről pedig bizonyára hamarosan tájékozódhatunk a Híradóból, és talán már az a tudósítás sem várat sokáig magára, mely arról szól, lehetséges az időutazás.