Október 30-án, a Petőfi Csarnokban, a rendszerváltás 20. évfordulóján lép fel a Kontroll Csoport, Közép-Európa egyik legjelentősebb underground zenekara. Így, a koncert előtt is kijelenthetjük, hogy az év talán legfontosabb popkulturális eseménye lesz. Bárdos Deák Ágival, a zenekar énekesnőjével beszélgettünk.
Szerintem, akik annyira szem előtt voltak, mint a Kontroll Csoport, s olyan egyértelműen képviselték a szövegeikkel a politikai „hovatartozásukat”, azokon nem volt mit megfigyelni. Nagyon rosszul vette volna ki magát az is, ha bármelyikünket dutyiba raknak, mivel a zenekar népszerűsége napról napra nőtt. De, most, hogy ennyi interjúban szóba került a „jó fejségünk” a bátorságunk, a „zaklatottságunk”, etc., - egyre inkább zavar az, hogy anno, a CPg becsukása ellen nem tettünk semmit. Vagy, ha tettünk is, nem elég kitartóan tettük… Felnőtt fejjel belegondolni abba, hogy valakiket hagytunk azért börtönbe kerülni, mert valamit énekeltek, ami valakinek (Erdős Péternek) azaz a hatalomnak nem tetszett – szégyellem érte magam. Igaz, hogy szégyelltem magam, a CPg helyett is, anno, azért, amit énekeltek: Erdős Péter letépem a töködet – ez durva, megalázó, verbális erőszak volt, még annak idején is. Egyáltalán nem találtam viccesnek. De csak egy diktatúrában lehetett ezért börtönnel sújtani bárkit is…
Munka és szerelem, ahogy Hajnóczy Csaba egy érzelmi viharos pillanatában dalba fogalmazta. Egy azon szellemi körben eszméltünk, bárhonnan is érkeztünk oda. A Spions, a Halász színház, a boglári kápolnás csapat (Galántai Gyuriék, a jelenlegi Artpool-osok), az Orfeo színházasok, Erdélyék, a BBS, St. Auby Tamás szellemi hagyatéka - mindezekkel mindannyian, mielőtt a Kontroll elkezdődött volna, már találkoztunk. Hajnóczy Csabával és Kistamás Lacival például egy amatőr színházi társulatban tevékenykedtünk 1977-78-79-ben. Sokat tanultunk egymástól, többek közt azt is, hogy az egyéni érdekeket, az ego-tripeket érdemesebb, érdekesebb alárendelni a csoport érdekeinek, céljainak. Kreativitási gyakorlatokat csoportosan űzni a legszexibb, a legélvezetesebb, a leghatékonyabb.
Szerencsénk volt az Ikarusz műv.ház igazgatójával, akinek a fejében, miként a 2001 ŰRODÜSSZEIA ősemberének fejében bevillant valami: a jövő, a piaci viszonyok előszele, azaz: Molnár Béla igazgató úr rájött arra, hogy jól jár velünk, bármit is énekelünk, ha akkora tömeg jár a koncertjeinkre. A büfében havonta egyszer tömegesen fogyasztott a közönségünk, valamint befizette havonta egyszer 800 ember a 300 forintos jegyeket (akkor egy sör 50 froncsi volt, kb.), valamint a igazgatónk haverjai a mátyásföldi tanács MŰVELŐDÉSI OSZTÁLYÁN SZEMET HÚNYTAK, MINT AHOGY a HELYI RENDŐRŐRS VEZETŐI is BEÉRTÉK a SZEMMELTARTÁSSAL, és CSAK RITKÁN RAZZIÁZTAK a KONCERTEKEN. De azért láttunk jó néhányszor rendőröket a színpadról, ahogy benyomulnak és lecövekelnek az ajtóban, vagy a falak mentén… szürreális volt, és félelmetesen kalandos, bár bíztunk benne, hogy sok lúd disznót győz alapon nyerésben vagyunk. Mi voltunk többen, sokkal többen. Ez érdekes lehetett nekik, hogy egyszerre merítettük ki a nyilvánosság előtti izgatás tényét, a csoportosulásét, etc, – de nem lehetett megfogni mégse minket. Úgy volt tömeges csoportosulás, hogy nem lehetett tenniük semmit, hiszen mégis csak egy koncert volt, és így tovább.. A Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Bizottság, VHK koncertek felértek egy tüntetéssel. A rendőrök ezt zsigerből érezték, valamint a munkásőrök is, a Pecsa korabeli őrizői – de nem tehettek semmit. Persze, a miskolci, debreceni rendőröket ez nem nagyon zavarta abba, hogy olykor végig gázsprézzék és gumibotozzák a békés nézősereget.
Tárgyalni csak Menyhárt Jenő tárgyalt Erdőssel, és jó néhány évvel a Kontroll Csoport felbomlása után. Wilpert fiatal volt, járt a koncertekre, szerette a zenénket, viszont nem volt elég hatalma ahhoz, hogy keresztülverjen egy lemezt. A tárgyalásaink addig jutottak, hogy ő javaslatot tett egy –két szövegmódosításra, amit eszünkben sem volt megtenni. Tulajdonképpen nekünk az is elég volt, hogy készíthettünk egy demót, profi stúdióban, ami - Wilpert érdemeként-, átkerült a zenekar kezébe, persze kazetta formájában, viszont másolhatóan. Onnantól szamizdatban terjedt.
Ahhoz tényleg tiszavirág életű volt a zenekar. Ahol játszottunk, ott beírtuk magunkat a szívekbe. Például Debrecenbe nem jutottunk el anno, most érezni is lehetett, hogy nem volt a zenekarnak tömegbázisa, ennek ellenére egy fantasztikus régi –új közönséggel találkoztunk október 24-én, akik erőt öntöttek a zenekarba, nem csak egy estére, hanem az előttünk álló Pecsa és New York-ki bulikra is. Respect Debrecennek!
Felléptek New Yorkban. Ez nagy dicsőség, főleg a fesztivál nyitó napján. De miért kell ezt itthon is promózni plakáttal?
A Kontroll plakátok mindig is poénokra épültek. Kistamás Lacival egy fél napot agyviharzottunk, mikor lelki szemeink előtt megképzett a két nő, a két szabadságszobor. Őket állítottuk a fölbolygó két pontjára, mint párkákat, hogy szerencsét hozzanak nekünk, úgy a levegőégben, az utazás alatt, mint a New York-i és a hazai koncerteken. Egy kicsit játékba akartuk hozni a hazai közönséget, azt szerettük volna, hogy részesei legyenek az eseménynek, hogy érezzék, az itthoniakon is múlik a zenekar kinti teljesítőképessége, mert ez közös ügyünk. Egy csapat vagyunk, ahogy sportnyelven mondják. Nélkülük nem megy, soha nem is ment, mindig a közönség volt az omegája és az alfája a koncertjeinknek. A többi merő költészet. Végül is a kelet-európai kulturális hagyományokat képviseli majd a tengeren túl a zenekar, úgyhogy a megmozdulásunk közügy!
Miért csak most áll össze az eredeti nagy Kontroll Csoport? (Igaz, hogy a Nap- Napra összeálltatok már egyszer, de az 1991-ben volt, majd húsz évvel ezelőtt….)
Miért kellett volna eddig összeállnunk? Ági 50 csak is azért jött össze, mert a forradalom 50. évfordulójával egybeesett az én 50. szülinapommal. ’56-ban születtem. Most csak a hülye nem látja, hogy egy kelet-európai közösségi évfordulót élünk: 20 éves a rendszerváltás. Ha van a közösségnek ünnepe, természetes ünnepe, akkor a kelet-európai rendszerváltások évfordulója hadd legyen már az!
A Kontroll Csoport teljesen kívül állt a szocialista rendszeren. Milyen érzés volt a rendszerváltás után olyan emberekkel is leülni akár tárgyalni, akik azelőtt keresztbe tettek nektek…
Aki nekem keresztbe tett… azzal volt szerencsém soha sem leülni egy asztalhoz, ha jól emlékszem. De, nem értem, miért tesz most úgy mindenki, mintha az ország nagyja, apukáink és anyukáink, nagyszüleink többsége nem kötött volna alkut, akár kényszer, akár kényelemszeretet miatt a korabeli hatalommal. Most hirtelen a legvidámabb barakk népéről kiderül, hogy mindenki titkos ellenálló volt? Vagy csukjuk dutyiba azokat a nagymamákat és nagypapákat, aki a rendszerváltás előtt állami szférában dolgoztak? Még a legnagyobb ’56-os lázadók közt is számosat tudunk, akik a ’60-as, ’70-es évektől fizetésért dolgoztak a szocializmus alatt, és nem egy bányában, hanem, mondjuk kiadókban, tanári állásokban, korházi orvosként, mérnökként, vállalti üzletkötőként… hadd ne soroljam! Ma meg újságok címlapján kiáltanak vészterhet az egyszerű ember arcába: ugyanaz van, mint ’56 –ban! Hadd ne sírjam el magam a számos hős számtalan pálfordulásán.
A Pecsa-koncertre készültök valami speciális színházi show-val?
Igen, szintén Kistamás Lacival közösen egy filmvetítés alapú hátteret hoztunk létre, valamint a „tüntető” táblát, mint a demokratikus társadalmak egyik ikonját is beemeltük a koncertelemek közé. Ezzel a korabeli ellenzéki kultúra hagyományaira is utalunk, hiszen abból az eszköztárból is választottunk, mellyel anno már Pauer Gyula is dolgozott.
Van egy Garaczi-novella, melyben arról ír a szerző, hogy egy ifiparkos Kontroll Csoport-koncerten valaki beleköpött a szádba. Ennek volt valóságalapja?
Ez tény volt, bár a számat, akkor, egy pillanatra lehet, hogy épp befogtam. Az egyetlen ifipark béli koncertünkön történt, mikor is Hobó, az egyetlen korabeli szakmabeli pártfogónk előzenekarnak meghívott minket. Ez egy vélemény, egy demonstráció volt a részéről, hiszen 1980-ban a Tatai ROCK-KISZ konferencián, amit Tóth Dezső oktatási miniszter hívott össze, az Omegától az Illésig, a Metró és LGT- zenekarokon keresztül Hobó kivételével mindenki elhatárolódott tőlünk, az úgynevezett underground zenekaroktól. Szőnyei Tamás „Nyilvántartottak” című könyvében olvasható erről is egy fejezet. Az ominózus ’81-es koncertre Hobó későn ért az ifiparkba, s a jóravaló kockásinges közönsége tombolva várta. Mi be sem lettünk a közönségének mutatatva. Így esett meg, hogy a Hobó-rajongók élcsapata felköpdösött a színpadra, üvegekkel megdobált minket… mire én visszadobtam, és visszaköptem. Fellépett még ugyanakkor és ugyanott Pege Aladár is, aki az öltözőben meditált a mi kanosszánk alatt, s a színpadról való lejövetelünkkor csak annyit mondott nekem: kislányom, a közönség szent és sérthetetlen. Legyen bármilyen bunkó.
