A Karthago hazai viszonyok között legenda, így respekt nekik, de az Időtörés című új lemezt ettől még úgy nyírják ki a rettenetes szövegek, mint annak a rendje.

A legendáknak alanyi jogon kijár a tisztelet, nincs is ezzel semmi gond, az pedig aligha képezheti vita tárgyát, hogy a Karthago magyarországi viszonylatban legendás név. A több mint egy évtizeddel ezelőtti újjáalakulás nyilván az ő mítoszukat is megkoptatta egy kissé, a 2004-es utolsó lemez meg nem szólt olyan nagyot, de alapvetően miért ne csinálnának még egy újat, ha éppen úgy tartja kedvük? Nyilván eközben mindenkinek megvan a maga saját élete is, de hát azért a 30 éves születésnapot mégis meg kell ünnepelni valahogy… Szóval az Időtörés létébe belekötni ostobaság lenne, külföldön is egymást érik a régi nagy nevek visszatérő lemezei hol jobb, hol rosszabb minőségben, legalább van még egy ürügy a koncertezésre, a régi korok sztárjainál úgyis mindig az élő fellépéseken van a hangsúly. Az persze külön beszélgetés tárgya lehetne, mi minden vezetett oda, hogy a ’97-ben még a régi Budapest Sportcsarnokot csurig megtöltő Karthago ma háromezer embernek játszik az Arénában, de válság van, sok a koncert, a zenekar ma már nem akkora kuriózum, satöbbi-satöbbi, magyarázatot mindenre lehet találni.

A Karthago zenészeinek képzettségét vitatni dőreség lenne, egy bizonyos szint tehát az Időtörésnél is adott, most sem ezen a téren jelentkeznek gondok. Az sem baj, hogy az album már elsőre is fülbeötlő módon keményebb, súlyosabb a régebbieknél: Gidófalvy Attila billentyűs hangszerei ugyan színező szerepben felbukkannak, de nem dominálnak, kimondottan gitárcentrikus az album, méghozzá amolyan AC/DC-sen puritán módon. Ettől néhol talán kevésbé jellegzetes a végeredmény, de semmiképpen sem vállalhatatlan: kissé talán hosszú a műsor, ám ha csak a zenei alapokra, a híres többszólamú vokálokra figyelünk, minden a helyén van, rendesen megírták a dalokat, és ha nem is lép a klasszikusok nyomába ez a friss mű, azért nyugodtan odatehető valahová a közelükbe a polcon (úgyis nemsokára kijönnek CD-n a régiek is). Jellegzetesen magyar hard rock ez jellegzetesen magyar hangulattal, aki szereti a Karthagót, annak aligha lesz vele nagy gondja, még úgy sem, hogy Takáts Tamás hangja érezhetően megkopott már egy kissé, de ezt okosan kezeli, nem megy bele olyan dolgokba, amik kínosan sülnének el.
És itt jön a nagy HA, az a faktor, amitől az Időtörés sokaknál képtelen lesz átmenni a vizsgán: a lemez szövegei olyannyira rosszak, klisések és céltalanok, hogy az valami félelmetes. Főszabály szerint az ember nem akadémiai eszmefuttatásokat vár egy rocklemeztől, nem a szöveg az elsődleges, az azonban elvárható lenne, hogy 2009-ben már egyetlen lemezen se szembesüljünk ilyen értelmetlenségekkel és néhol prozódiai-ritmikai hibákkal telezsúfolt sorokkal, amikkel itt néhol megerőszakolták a dalokat. Az Egy nap az élet című melodikusabb téma vagy a Szigeti Ferenc által egyszemélyben jegyzett Az első éjszakám egyes részei különösen fájdalmasak ebből a szempontból, a gyanútlan hallgatónak kedve lenne felsikoltani, amikor olyanokat hall, mint „tavaszillat ül a szívemen” vagy „őrizem (sic!) az arcod”… A Kiss Zoltán Zéro basszusgitáros énekelte Isten késik kézrátételes sorának jelentését pedig már keresni sem érdemes, akkora gebasz kerekedett az egymás hegyére-hátára hajigált szavakból. Banális, fájdalmasan kongó, néhol rózsaszín cukormázban megforgatott giccses közhelyek, az érthetetlenségig zavaros képek, rettenetes kínrímek… Nem ciki, ha valakinek nincs mondanivalója, sőt, az sem, ha van, de nem képes azt értelmesen megfogalmazni, nem egy és nem két zenekar vett már igénybe külső szövegírót. Alighanem itt is ez lett volna az egyetlen üdvözítő megoldás…

Ha elvonatkoztatunk a szövegektől, kapunk egy korrekten középkategóriás rutinosöregróka-rocklemezt a Kárpát-medencéből, minden ebből fakadó sajátossággal, így viszont számos ponton lemegy a léc alá a produkció. A rajongók persze úgy szeretik őket, ahogy vannak, és ezekkel a szövegekkel is élvezik majd a meglepően zord Élek…, a slágeres Ne aludj, ha a rock’n’roll szól vagy a két változatban is fent lévő jubileumi líra, a Harminc év után dallamait.