Férfiak játszanak nőket és nők játszanak férfiakat. A púpos doktorkisasszony háta egyenes, mint a szálfa, a Kreutzer szonáta fülsértő nyekergés. Horváth Csaba új  rendezésében, A fizikusokban semmi sem úgy van, ahogy lennie kell. De egy olyan drámában, ahol zsenik játsszák el, hogy bolondok, talán épp ez a normális. Sötét színekkel festett, groteszk humorú előadás a Sanyi és Arankában.

A mozgás, szöveg, látvány és hang kölcsönhatásait vizsgáló fizikai színházas kísérletei során Horváth Csaba előadásról előadásra változnak az arányok. Bár a ForteDanse művészei, ahogy azt már megszokhattuk a színészi játék mellett komoly fizikai koncentrációt igénylő akrobatikus mutatványokat hajtanak végre, lassított felvétel illúzióját keltve mozognak, a földön görögnek és furcsa pózokban merevednek meg, A fizikusokban csak egyetlen tisztán mozgásra épülő jelenet van. Amikor Möbius megöli az ápolóját. Eredetileg ekkor lenne a szünet. Horváth Csaba viszont kakofón zenei montázsra koreografált, lufipukkantással megspékelt, követhetetlen mozgás-zűrzavarral jelzi, hogy egyre abszurdabb végkifejlet felé sodor minket ez a gyilkosság. Szünet helyett, szavak híján. E jelenetet leszámítva azonban az előadásban ezúttal a szavakra kerül a hangsúly - a szöveget Térey János és Harmath Artemisz fordította újra -, melynek élét, mélységét, súlyát, felszínét, vagy fonákját a mozgás mellett a szövegmondás furcsaságai emelik ki.

"No, csak megleltük a szót" - mondja Blaskó Bori, miközben a Sanyi és Aranka kis színpadának szélén szorosan egymás mellett felsorakozó egytől-egyig szürke ruhába bújtatott szereplők háta mögött sétálgatva hadarja a dráma bevezető szövegét. Tudálékosan, egy idegenvezető hangsúlyait kölcsönvéve sorolja, hol játszódik és kikről szól a történet, mi látható a színpadon. Időnként mondandójának egy-egy hangját, vagy szótagját az a szereplő mondja helyette, aki mögött éppen elhalad, a szöveg így komikusan hangzó darabokra esik. Máskor egy-egy szót cserél ki egy teljesen oda nem valóra, mintha csak megbicsaklana a nyelve, például a borítja helyett Boriskát mond.

Meglelni a szót, elhallgatni az elmondhatót, mozgással elmondani az elmondhatatlant. Megfejteni és kibontani a jelentést. Horváth Csaba mérnöki pontossággal felépített rendezése számomra erről szól. A látvány és a kimondott (vagy épp kimondatlan) szó jelenetről jelenetre máshogy viszonyul egymáshoz. Alapvető törvényszerűségeket ír felül az előadás, így lassan már a nézőtéren ülő is azt kérdezi magától, amit az Andrássy Máté által alakított felügyelő: "Én teljesen megőrültem?!"

Akiről állítják, hogy nők (ápolók és Rose-né), azok férfiak. Akikről állítják, hogy férfiak (a három fizikus és Rose misszionárius), azok nők. Bár Blaskó Bori elmondja, sőt meg is mutatja hol fekszik Straub nővér hullája, a földön nem látunk semmit. A Doktorkisasszony esetében a szövegben benne marad a púpos jelző, a valóságban azonban Zarnóczai Gizella kimért modorú, egyenes tartású Zahnd doktornőjére ez egyáltalán nem igaz. A szálakat háttérből mozgató, szigorú, fekete kosztümös, magassarkús, csupa izom nő Zsótér Dürrenmatt-rendezéséből a Ladányi-féle Claire Zachanassiant juttatja eszünkbe.

Néha a kimondott szó mögöttes értelmet kap a mozgás által -mint, amikor bájos, gyermeki furulyázás helyett Möbius fia (Horváth Virgil egyik szerepe a sok közül) tátott szájjal és meredt szemekkel törpejárásban némán "muzsikál". Máskor az átvitt értelmű mondatokat szó szerint értve jelenítik meg a színészek -például, amikor az üveges tekintettel előre-hátra sétáló Möbiusról (Földeáki Nóra) a doktornő megállapítja, hogy állapotában sem előrehaladás, sem visszalépés nem mutatkozik. Olykor egy-egy szövegben előforduló cselekvésnek valami teljesen mást feleltethetünk meg. Amikor valamelyik szereplő arról beszél, hogy rá gyújt, akkor haját kezdi borzolni, a fényképezés megfelelője a kacsintás, ha szóba jön, hogy jó lenne egy italt tölteni, a színpad bal oldalán lévő radiátor csapját tekergetik.

Kellék alig van, csak az amúgy is jelenlévő térelemeket, a radiátort, a mennyezeten futó csöveket, illetve magukat a színészeket használják, akik közül többen amellett, hogy több szerepet is eljátszanak, olykor tárgyakat is megszemélyesítenek. Asztalt, terítőt, A Zahnd doktornő híres felmenőit megörökítő festményeket... A koromfekete térben minimális a díszlet is. Piros és fekete lépcsőzetes elemek, amelyekből az előadás végén megépül Zahnd doktornő "trónja". Egy szék, egy luftballon, egy pumpa és a színpad hátsó oldalán a közönséggel szemben kifeszített vörös lepedő, rajta három szűk rés, a három fizikus szobájának bejárata. Mintha egy kétségbe esetten menekülő, vagy szabadulni vágyó ember körmei által felszakított hasítékokat látnánk felnagyítva.

Kérdés, hogy honnan hová menekül az egyén, a szellem, az ész. A közösségből az elszigeteltségbe, vagy fordítva? A józanságból a bolondságba, vagy fordítva? A bolondok házából kifelé, vagy befelé? Az egyforma szürke ruhába öltöztetett, fejükre húzott szürke kendő által egymáshoz még hasonlóbbnak tűnő fizikusok közül kettő azért harcol, hogy kikerüljön, és azért öl, hogy egy bizonyos információt megszerezhessen. Egy pedig épp azért harcol, hogy bent maradhasson és azért öl, hogy bizonyos információkat megtarthasson magának. A végén mégis mindhárman a vadállatként hörgő és szimatoló ápolóként alkalmazott ökölvívók karmai közé kerülnek és rá kell jönniük, hogy sorsuk nem egymástól, hanem a kosztümös szörnytől, Zahnd doktornőtől függ. Szó szoros értelemben. A plafonon futó csőbe kapaszkodva, függeszkedve tárgyalják meg, hogy Möbius többek között birtokában van annak a tudásnak is, hogy hogyan győzhető le a gravitáció.

Newton (Sipos Vera), Einstein (Simkó Katalin) és Möbius hiába zseni, amint kiderül, hogy a tudás a romlott lelkű, megalomániás doktornő kezébe került, a három fizikus tehetetlen összekuporodott bolonddá válik, akik fejüket ütemesen Zahn "trónjának" talapzatába verik.

Az információ hatalom, birtokában lenni felelősség. Dürrenmatt 1962-ben íródott tézisdrámája a ForteDanse tálalásában ma is abszolút aktuális üzenetet közvetít, bár szinte érdekesebb az, amilyen nyelven az előadás beszél, mint az, amit mond. Horváth Csaba ismét megmutatta, hogy érdemes kísérletezni a tér-test -és szöveghasználat váratlan, sablonmentes, olykor irracionálisnak tűnő, tudat alatt ható kombinációival. Színészei, táncosai pedig ismét bizonyították, hogy közel sem igaz, hogy aki színész, az nem táncos, aki pedig táncos, az nem színész. A ForteDanse esetében e két kategória nem kizárja, hanem feltételezi egymást.