A System Of A Down a 21. század egyik legfontosabb zenekara, így nem csoda, hogy magyarul is megjelent a róluk szóló könyv.

Néhány év szünet után idén Halloweenkor egy hollywoodi klubban néhány szám erejéig ismét egy színpadon állt Serj Tankian, Daron Malakian, Shavo Odadjian és John Dolmayan, akiket együttesen System Of A Downként ismer a nagyvilág, így némi lebegtetés után vélhetően végre ők is belátták, hogy együtt a legerősebbek. Így van ezzel Ben Myers is, aki bevallottan amolyan rajongói szemmel jegyzett rajongói bibliát tett le az asztalra a zenekarról szóló könyvvel, mely Magyarországon a Cartaphilus Legendák élve vagy halva sorozatában látott napvilágot. Vagyis aki mélyelemzéseket, netán vad kapitalizmusellenes kirohanásokat vár, rossz helyen keresgél. A System Of A Downtól ugyan elválaszthatatlanok a hangzatos politikai üzenetek, jelszavak, ezeknek azonban nincs nagyobb szerepük a könyvben, mint amekkorát a téma megkíván: Myers kronologikus sorrendben követi végig a tagok és a banda életútját, hangyaszorgalommal gyűjtve össze minden lényeges információt és adatot, ami a System Of A Down roppant gyors és végig töretlenül felfelé ívelő karrierje szempontjából fontos állomás volt.

Mindjárt az elején szögezzünk le valamit: akik azzal példálóznak, hogy lám, ha örmény tagokból álló zenekar is lehet többmilliós platinabanda, akkor bárhonnan megvalósítható a nagy áttörés, nem rendelkeznek elég információval, ugyanis természetesen szó sincs arról, hogy Serj, Daron, Shavo és John valamelyik jereváni lakótelepen nevelkedtek volna. Ahhoz, hogy a System Of A Down azzá válhasson, amivé lett, igenis szükség volt Kalifornia és azon belül is Los Angeles megtermékenyítő levegőjére, amit az első-második generációs bevándorlócsaládok sarjai magukba szívtak, aztán saját zenei-szellemi örökségükkel párosítva létrehoztak valami egészen sajátosat.

„Örményországban valódi népirtás zajlott, melyből tanulni kellett volna. A szüleink, nagyszüleink ennek a borzalomnak a túlélői. Hitler is innen kapott tippet, mert látta, hogy senki sem tett ellene semmit. A történtek felnyitották a szemem. Elgondolkodtam: ha a magukat demokratikusnak tartó országok letagadnak egy olyan népirtást, melyről tudom, hogy valóban lezajlott, vajon hány hazugság létezhet még a világban?”

Serj Tankian A System Of A Down többek között éppen attól tudott naggyá válni, hogy zenéjüket teljesen természetesen turbózták fel különböző folkos-világzenei elemekkel, keleti hatásokkal, ám attól még az alap változatlan maradt, és így a nyugati tinédzserek is simán fogni tudták az adást. Mindez távolról sem esetleges volt: a könyvből egy végtelenül céltudatos, okosan menedzselt és racionálisan felépített zenekar képe rajzolódik ki előttünk, akik soha egy jottányit sem engedtek zenei vagy szövegi elképzeléseikből, és pontosan oda jutottak, ahová akartak. Ehhez persze némi szerencsére és pénzre is szükség volt, de akkor is megcsinálták, és az ilyesmi nagyon ritka… Az meg szintén az eszüket dícséri, hogy képesek voltak pont a csúcson félretolni a bringát, és letámasztani valahová a falhoz. Magyarán szólva egyáltalán nem részegültek meg a platinalemezektől, az arénakoncertektől, képesek voltak megmaradni higgadtan és tárgyilagosan hétköznapinak – az viszont kétséges, hogy mindez ilyen mértékben sikerült volna nekik eltérő gyökerekkel. És egyéb esetben természetesen nem lennének Örményországban nemzeti hősök így, kivándoroltakként...



Maga a könyv szimpla lineáris szerkezetű biográfia, és mivel alig egy évtizedet fog át, nem is túl hosszú, mégis jó olvasni, amiben nagy szerepet játszik, hogy Myers tényleg rajongó, méghozzá a szó jó értelmében véve az. Leplezetlenül büszke arra, hogy mi mindent értek el kedvencei, nem hiányzik a lelkesedése, ugyanakkor sehol sem csap át ostoba, szemellenzős ömlengésbe, még bevallott elfogultsága ellenére is igyekszik viszonylag tárgyilagos maradni. Ami a zenekar tagjait illeti, nyilván nem kell egyetérteni minden megnyilvánulásukkal, arról nem is beszélve, hogy a sokat vitatott állandó politizálás – mint gyakorlatilag minden rockbanda esetében – többnyire náluk is megmarad fekete-fehér-igen-nem szinten, de egyrészt az üzenet így juttatható igazán célba, másrészt a közhelyeknek is van alapjuk. Az meg ugye a mai napig a sors egyik legsajátosabb húzása, hogy 2001. szeptember 11-én épp a System Of A Down második albuma, a Toxicity vezette az amerikai eladási listákat, ennek valószínűleg tényleg így kellett lennie…
Az újonnani összeölelkezés remélhetőleg tartós lesz, hiszen az utódok közül sem Serj Tankian fénymásolat-szerű szólóprojektje, sem a puritánabb Scars On Broadway nem volt képes visszaadni a System Of A Down lehengerlő erejét. A fullos visszatérésig itt ez a könyv, ugyanúgy a polcra illeszthető, mint a sorozat többi darabja, legfeljebb egy kicsit gyorsabban a végére érünk. Myers meg újabb tíz év múlva remélhetőleg már írhat majd róluk egy 600 oldalas biográfiát is.