David Benedictus bátor ember: szinte lehetetlenre vállalkozott. Megpróbálja bebizonyítani a világ Micimackó-hívőinek, hogy érdemes továbbírni Milne klasszikusát.

Ráadásul David Benedictusnak valószínűleg fogalma sincs arról, hogy a magyar rajongók szívét és bizalmát különösen nehéz lesz elnyernie, hiszen Karinthy Frigyes fordítása (ferdítése?) miatt a nemzetközi hírnévre szert tett mézfüggő mackót, Winnie the Pooh-t mi egy kicsit (nem is kicsit) kisajátítottuk. A világnak megvan a maga Pooh-ja, meg Christopher Robinja, de nekünk bizony saját Százholdas Pagonyunk van, saját Micimackóval meg Róbert Gidával. Próbálja csak meg valaki ezt a "magyar" irodalmi hagyományt megpiszkálni!

Az íróként, színpadi szerzőként, forgatókönyvíróként és színházi rendezőként már egyaránt nevet szerzett Benedictus mégis megpróbálta a lehetetlent, és bár zsigerből mi is hangosan fújolni kezdtünk az ötlet hallatán, a végeredményt olvasva inkább az elégedett hümmögés mellett döntöttünk és azt mondjuk: nem is rossz. Vagy inkább: nem is rossz, de...

A szerző elébe ment a kritikáknak, és cselesen a könyv elejére biggyesztett egy szerénységről árulkodó ajánlást, ami Alan Alexander Milne-nek szól, valamint egy szellemes párbeszédet, ami a regény szereplői és közte zajlik. Előbbiben elmondja, hogy ő csupán Milne nyomában jár, és bár álmaik közösek, a nóta minden bizonnyal más lesz. Utóbbiban pedig Róbert Gida és az állatsereglet segítségét kéri, hogy jól írja meg a folytatást. Füles persze közli, hogy úgysem fog sikerülni. Na, ha ezek után rásütik, hogy nem sikerült, már jöhet is a tromf, hogy hát persze: ő és Füles előre megmondták... Nagyon előrelátó, és egyben olyan micimackós gondolkodásmódra vall, ami ugye máris egy pozitívum, pedig még el sem kezdődött a regény.

Aztán elkezdődik a regény. Furcsa, hiszen 1928-ban az Elvarázsolt Völgyben nagyon úgy tűnt, hogy befejeződött, kerek volt a történet és lezárt: Róbert Gida felnőtt, vagy legalábbis abba a korba lépett, amikor már nem lesz alkalma többé túl sokszor Semmit csinálni. Ezt a fonalat veszi fel David Benedictus, ugyanis a mese kerete, hogy Róbert Gida iskolás lett, ezért eltűnt egy jó időre a Pagonyból, de egy nyári szünet erejéig visszatér. Bár ebből nem feltétlen következne, hogy a sztorit feltétlenül áthassa az iskola tematika, mégis így van.

A helyesírási kvízről, erdei akadémiáról és a tigrisek élőhelyének földrajzi elhelyezkedéséről szóló fejezeteket olvasva mi is kezdjük azt érezni, hogy elegünk van az iskolából. Ahogy az állatoknak is - rögtön az első tanítási nap után felfüggesztik az erdei akadémia működését. A sztorik valahogy nem olyan érdekesek, olykor erőltetettek, a legterjedelmesebb nyolcadik fejezet pedig - amiben a szerző a krikett szabályrendszerét ecseteli Róbert Gida szájába adva - majdhogynem unalmas és érdektelen.

Amúgy az erdőbéli események nagyon hasonlítanak a Micimackó és a Micimackó kuckója történéseihez. Malacka ezúttal is több vakmerő Nagy Tettet hajt végre, ugyanakkor - ahogy az előző részekben az Elefánttól - ezúttal a borzasztó szörnyként elképzelt Szinonimától retteg. Az Északi-sark felfedezése és Füles farkának megtalálása már a múlté, de Kutató Csoport ezúttal is szerveződik az erdőben, méghozzá a méhek felkutatásának érdekében. Micimackó-vízipóló helyett ezúttal Krikett Rangadó van, és ahogy az első könyvben Kanga, a másodikban Tigris, úgy ebben, a harmadik részben is érkezik új szereplő Vilma, a vidra személyében.

Vilma olyan, mint Nyuszi, csak egy kicsit elegánsabb, sznobabb kivitelben. Tudálékosságban simán felveszi vele a versenyt, sőt túl is szárnyalja. Ha ember lenne, könnyű lenne utálni, de így, hogy egy gyöngysort viselő, fényes bundájú, vízben pancsikoló vidra, ha nem is elsőre, de azért megkedvelhető.

Az állatok személyiségjegyeit egyébként nagyon eltalálta az író, nem piszkált bele a jellemekbe, minden karakter szájába épp a megfelelő szavakat adja. Füles továbbra is bájosan alakítja a szerencsétlen autszájdert, talán ezúttal egy kicsit jobban entellektüel, már nem csak az A betűt tudja kirakni botok segítségével, sőt, egészen az iskolaigazgatóságig viszi. Malacka rebeg, orráig pirul és jajgat, közben pedig bátrabb és nagylelkűbb mindenkinél. Bagoly zsémbesebb lett, de csak azért, mert túlságosan hevesen támadnak fel benne az írói ambíciók. Nyuszi szervez és intézkedik, mint mindig, és hasonlóan ahhoz az esethez, amikor Tigrist akarta az erdő közepén magára hagyni, ezúttal is akad egy meglehetősen unszimpatikus húzása, méghozzá Bagollyal szemben. Viszont egy alkalommal idegösszeomlást kap, de kialussza. Zsebibaba és Kanga kettőse kicsit háttérbe szorul, Zsebibaba most nem kerül olyan extrém kalandokba, mint például a naphosszat fa tetején himbálódzás esete Tigrissel, de azért lelkesen ugrabugrál mindenfelé és még mindig nem szereti, ha Kanga nevelni próbálja. Róbert Gida egyértelműen felnőttebb lett, bölcsen elsimítja az esetleges zűröket. Micimackó is nagyjából a régi, leszámítva, hogy ebben a könyvben a méz mellett tetemes mennyiségű sűrített tejet is megdézsmál, viszont sokkal kevesebb verset költ. Előbbivel nincs baj, utóbbi viszont hiányérzetet kelthet a Micimackó fanokban.


A szövegbe biztos bele tud kötni, aki akar, de a rajzokba már nehezebb lenne. Mark Burgess tökéletesen visszaadja Ernest Howard Shepard stílusát. Róbert Gidát ugyan nyurgábbra rajzolta, de csak azért, mert ő időközben idősödött egy kicsit. Ezt leszámítva a rajzok ugyanabba a Micimackó-univerzumba kalauzolnak, amit az eredeti könyvekből megismerhettünk, szálkás kontúrjaikkal sokkal közelebb állnak majd az igazi rajongók szívéhez, mint a Disney tökéletesre szabott, édi-bédi figurái. Mark Burgess várhatóan sokkal kevesebb kritikát kap majd, mint Benedictus, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az író rosszabb munkát végzett, mint az illusztrátor.

Ha Benedictus valamit a rég bevált recept szerint csinál, azt utánzásnak nevezhetik. Ami Milne-nél még a szereplők egyéniségét kihangsúlyozó jól eltalált momentum volt - mint például Micimackónál a csuporszámlálás, vagy Fülesnél az őt meglátogatók figyelmeztetése, hogy épp a kedvenc bogáncsait tarolják le -, ezúttal már fárasztó ismétlésnek, üres sémának tűnhet. Viszont ha bármin is változtatna, egyből szentségtöréssel vádolnák. Ahogy Füles az elején már figyelmeztette az írót, ebből a próbálkozásból nem nagyon kerülhet ki nyertesen. Pedig ha nem méricskéljük, nem szőrözünk mindenféle hasonlóságokon és különbségeken, hanem egy önálló mesekönyvként kezeljük, akkor nem mondható semmi rossz a Micimackó visszatérre. Sőt, nagyon humoros, egyáltalán nem bárgyú, de mégis bájos, sok tanulsággal is szolgáló, izgalmas olvasmány.