Óvakodj a színésznőktől, tartja a mondás, és ez áll a színészlemezekre is. Persze, pont olyan hosszú lehetne a jó színészlemezekről a lista, mint egy film végefőcíme, ezért sem árt mindig résen lenni.

A 25 éves Scarlett Johansson és a 67 éves Barbra Streisand új lemezét hallgattuk meg. És máris pontosítunk: Scarlett Johansson nem egyedül jegyzi a Break Up című szakítós, de azért nem annyira szomorú munkát. 

A viharos szerelemhez és a vad szakításhoz és a dalok komponálásához kellett még valaki. Pete Yorn dalszerző, színész, hősszerelmes, aki úgy gondolta, hogy újragondolja a Brigitte Bardot, az egykori francia szexszimbólum és a legalább akkora szexszimbólum Serge Gainsbourg Bonnie és Clyde című 1968-as legendás duettlemezét. 

A Break Up-on nincs Je t’ aime, de kárpótlásul kapunk kilenc kedves kis alt-country hatású évődő dalt. A Break Up nem olyan keserédes, mint a Tom Waits-átiratokat tartalmazó Anywhere I Lay My Head című 2008-as album, ugyanakkor nem is olyan innovatív. A Waits-nek omázsoló lemezt David Sitek annyi, de annyi apró kis ötlettel színesítette, hogy az ember nemcsak Johansson vastag ajkai miatt gyengült el, hanem a zenei teljesítmény is megadásra késztette. Ezúttal viszont csak egy szerethető, korrekt fél órás alt-countrys projekt a jutalmunk a nap végén. 

Scarlett Johanssonnak ugyebár meglehetősen halvány, jellegtelen a hangja, de csöppet sem kellemetlen, Pete Yornnak nem különben, így egyensúly van az energetikai térben, ugyanakkor mégsem tudjuk másként értelmezni a lemezt, mint Scarlett Johansson erogén zónájának legteljesebb kiterjesztését. A lemez tartalmaz néhány okos, popdalocskát, lásd: Relator, Wear And Tear, vagy ott van a Blackie’s Dead című szerzemény is, ugyanakkor teljességgel hiányzik az a kellemesen bizarr atmoszféra, mely az első albumot jellemezte.

A szerelmes asszony, Barbra Streisand új albumának hátsó borítóján látható egy cuki fehér öleb, a kép kissé komolytalanná teszi az egyébként igen is komolyan vehető albumot. A kis puppy mintha csak az olvadó jégcsapok neszezését hallgatná, ahogy az ablakban ül, és mélán figyeli a külvilág történéseit. 

Igen, a zongorára és vonósokra hangszerelt album hallgatása közben az embernek az a benyomása, mintha egy jó karban tartott hatvanas asszony egy régi fotóalbumot lapozgatna, és közben az állóképek megmozdulnak, felelevenednek a régi emlékképek, és a tengerparti homok is olyan bársonyosan puha, mint egy éjszakai bár bársonyfüggönye. 

Diana Krall volt a lemez producere, az anyagot a kanadai énekesnő kvartettje játszotta fel, és ez meg is látszik a munkán, mintha csak egy Krall-albumot hallanánk, csak a buja érzékiség helyett a fáradt, belassult derű óráit számoljuk. Az egyanyagú, szerelmes évődéseket intim, finom vonós hangszerelés (a Grammy-díjas Johnny Mandel érdeme) teszi meghitté. Minőségi, kortalan érzelmes, szalonjazz felé kilengő anyagot készített sokmillió rajongójának. A 67 éves, nyolc Grammy-díjas díva az amerikai szórakoztatóipar egyik legnagyobb egyénisége, aki már pályája kezdetén is tudta, hogy a szerelem a válasz mindenre. Nekünk pedig nincsenek kérdéseink.