Minden, minden ideálunk / Másutt megunt ócskaság már, / Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért. // Csak cammogva fonjuk éltünk / Mások elhányt guzsalyáról / S nem kár értünk, / Ha elvágják fonalunkat.

(Megpróbálom szelíden, pedig komoly az indulat. Megpróbálom így, mert egyrészt ez az indulat nem érdekes, másrészt a vasárnap esti misén, miután a prédikációban nem találtam az ügyre vonatkoztatható tanácsot, a templom főfeliratába tudtam csak kapaszkodni, ott meg azt kérték, legyek szelíd.)

Tisztelettel kérem tehát az olvasót, ítélje meg, hogy az alábbi versben van-e magyarság elleni uszítás. Felszisszen-e a magyar olvasó ettől?


Nem, nem azt kérem, hogy a vers művészi színvonalát megítéljék. Kifejezetten kérem, hogy ne a megírás száz évvel ezelőtti dátumával olvassák össze a verset. Csak annyira válaszoljanak: fáj-e olvasni. (Úgy gondolom: fáj.) És hogy így van-e. (Úgy gondolom: így.) Azt hiszem, akár kuruc, akár labancbérenc olvassa, remélem, csak annyit tud mondani, hogy: így van, de még mennyire, hogy így van.

Jó. Tisztelettel kérem, most másodszor az olvasót, ítélje meg, hogy az alábbi versben van-e olyan, ill. olyan súlyos magyarságkritika, amire az egyetlen válasz egy lehajtott fej, szomorú szem és egy pohár vörösbor. Vitatja-e valaki az állításokat?


És tessék, itt egy harmadik szövegrész.


Az első kettőt Ady Endre írta, a harmadik Kertész Imre nyilatkozatából a legvitatottabb pár mondat (még mondta azt is, hogy Budapest balkanizálódik, meg hogy a szélsőjobb stb. – az interjú felelőtlen és pitiáner és rosszindulatú és nagyon veszélyes félrefordítását hagyjuk is). Az állítások nagyon hasonlók mindkettejüknél. Vagy lényegében ugyanazok.

Fontos az is, persze, hogy ki az, aki állít. Azt hiszem, legfontosabb tudnivaló erről a két emberről, hogy mindkettejük magyarul ír, a magyar irodalmat építi. Egyéb fontos tudnivaló róluk: mindkettő végigélte a magyar történelem utolsó, rettenetes háborúinak egyikét, és úgy gondolták, hogy az irodalom többek között eszköz arra, hogy sorskérdésekkel foglalkozzon. De a legfontosabb mégis csak az, hogy magyarul író emberek. A mostani ügyben közöttük semmi-semmi más különbségnek nem szabad lennie. Aki lát különbséget: nem vagy nem csak az irodalmat látja bennük. És ez baj. Ez ilyen egyszerű.

Nem könnyű annak, aki egyetért azzal, hogy „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Annak viszont pláne nem lehet könnyű, akit tehetsége, élményanyaga, morálja, műveltsége abba a sorsba kényszerít, hogy ő legyen az, aki figyelmeztet, fájdalmat okoz, bánt („szeret, bánt és félt” – ahogy Ady fogalmazott). Mert ha abbahagyná, ugye, végünk lenne. Ady Endre ilyen volt. És Kertész is ilyen.

Nem bántják ezek a nemzettudatot: ébren tartják. Nem szelíden, mert az nekik nem dolguk.