A Slayer a világ leggonoszabb zenekara, mindig is az volt, mindig is az marad. És 2009-ben a legjobb formájukat nyújtják.

Az utolsó Slayer lemez, az überdobos Dave Lombardo visszatérését ünneplő Christ Illusion a dalokat tekintve erős anyag volt, de nem erőltették meg rajta magukat túlságosan. Túlságosan is biztosra akartak menni vele, pedig Kerry Kingéknek nagyon is jól állt a modernizálás. A klasszikusan slayeres környezetbe ágyazott megvariált hangolások, új elemek valami egészen elsöprő elegyet alkottak az azt megelőző God Hates Us All-on (sőt, már a ’98-as Diabolus In Musica egyes dalaiban is, de ott azért nem végeztek száz százalékos munkát), és ahhoz képest a Christ Illusion „csak” egy korrekt album volt. A World Painted ehhez képest igencsak kellemes meglepetés.

Lassan – még leírni is durva! – 30 év után hibás hozzáállás azt várni az újabb Slayer művektől, hogy majd versenyre kelnek a Reign In Blood, a South Of Heaven és a Seasons In The Abyss szentetlen háromságával, az viszont biztos, hogy kortársaik többségével ellentétben Kingéknél sosem kellett külön ideológiát gyártani ahhoz, miért is jó az éppen aktuális lemez. A Slayer hozzáállása mit sem változott a kezdetek óta, intenzitásuk is a régi, most sincs szó váltásról, sőt, még csak igazi változásokról sem, saját kereteik között azonban ismét bátrabban lépkedtek ide-oda. Ebben szinte bizonyosan perdöntő szerepet játszott, hogy Jeff Hanneman ezúttal jóval több dalt jegyez, mint legutóbb, és ugyebár mindig is ő felelt a Slayer pszichopatább, borultabb oldaláért. Ennek köszönhetően ez a lemez nemcsak változatosabb, de hangulatosabb is a Christ Illusionnél, méghozzá úgy, hogy eközben többnyire megőrizte annak határozott régisulis jellegét.

Az album gerincét ezúttal is a zenekarra olyannyira jellemző nyaktörő tempójú, eszement szólókkal és Lombardo félelmetes pörgetéseivel ellátott thrashes darák képezik. Jeff két dala, a Unit 731 és a tavasszal kislemezen már kiadott Psychopathy Red ezek közül is különösen szép példányok, ott rejlik bennük az a tipikus végletekig elbrutalizált hardcore/punk lendület, ami olyannyira jellemző a szőke gitáros gyors témáira. Különösen a sorozatgyilkos Andrej Csikatilóról szóló Psychopathy Red sikerült eszelősre. Hasonlóan nagy favorit a Kerry King szerezte Snuff is, ami sivító szólókkal kezdődik, majd a ’80-as évek szellemiségét felelevenítő hangulatban folytatódik. A fentiek mellett azonban akadnak kevésbé nyilvánvaló dolgok is a lemezen. Helyből ilyen a modernebb megközelítésű nyitó címadó téma a maga 6 percével, vagy a blastbeatekkel még tovább turbózott Public Display Of Dismemberment. A leglidércesebb pillanatokat azonban egyértelműen három Hanneman-szerzemény jelenti. A Báthory Erzsébetről szóló Beauty Through Order a South Of Heaven és a Seasons In The Abyss doomos, vészterhes dalainak mai utódja, ennek megfelelően a Slayertől néha meglepően dallamos. A Human Strainben is ott rejlik egy erős dózisnyi klasszikus feeling, de a disszonáns gitártémáknak köszönhetően ez már némileg modernebb, a dallamos középrésszel pedig még ennyi év után is meg tudják lepni az embert. Hasonlóan érdekes a Playing With Dolls, egy újabb utazás valamelyik pszichopata agyának legmélyebb bugyraiba, ami tökéletes építkezésével és Araya fokozatos bedühödésével a Slayer valaha írt egyik legbetegebb, legfélelmetesebb szerzeménye ez, ami bizony nem kis szó…

A hangzást többen is kritizálták, pedig a világon semmi baj nincs Greg Fidelman keverésével. Inkább arról lehet itt szó, hogy egy csomóan a netre előzetesen kikerült ilyen-olyan minőségű mp3-akból vonnak le végleges következtetéseket, a CD-t meg már meg sem hallgatják… Napjaink szanaszét effektezett, lehangolt brutál zenéihez képest egyébként tényleg elég puritán és hagyományőrző a sound, de a lényeg, az összekeverhetetlen Slayer gitársound tökéletesen kidomborul és remekül érvényesül, Lombardo továbbra is páratlan játékáról nem is beszélve. A basszushangzás terén pedig még előrelépés is történt.

Sokak szerint ez a legjobb Slayer lemez 1990 óta – nos, ha a végleges megállapításokkal még tanácsos is várni egy kicsit, annyi bizonyos, hogy ma is ők a legbrutálisabb zenék császárai.