A piti bűnözőből a börtönévek alatt tuti, hogy dörzsölt maffiózó lesz. Nem A próféta az első film, ami erről szól, mégis érdemes megnézni. Jacques Audiard filmje nem hiába kapta meg a cannes-i zsűri Nagydíját.

A film főszereplőjét, a 19 éves Malik El Djebenát (Tahar Rahim) akkor ismerjük meg, amikor a fiatalkorú bűnözők közül áthelyezik a felnőtt bűnelkövetők közé. A naiv, rácsok mögötti törvényekről mit sem sejtő fiúról nem derül ki pontosan mit követett el odakint, de a börtönben uralkodó korzikai klán sürgősen gyilkost csinál belőle. Ha nem ölne, őt ölnék meg. Most, hogy ölt, már vannak "barátai". Persze a barátok inkább csak csicskáztatják, cserébe csurran-cseppen neki is valami a cigiből, kávéból, drogból. És tökéletes védelem alatt áll, hiszen a korzikaiak fejétől, César Lucianitól (Niels Arestrup) mindenki tart, keze mindenhova elér, a rácsokon kívülre is, és természetesen az őröket is marionett bábokként mozgatja.

Az első gyilkosság, amely Malikot a börtönbéli struktúra részévé teszi, beavatás a nézőnek is. Azok után, hogy alig melegedett meg alattunk a szék, Jacques Audiard máris egy furcsa, előre eltervezett, mégis váratlan és borzalmas gyilkosság részeseivé tesz minket, már nincs visszaút. A próféta beszippantja a nézőt, és nem engedi el 150 percen keresztül. Pedig a tempó, amit a film diktál komótos, nincsenek hatásvadász, öncélú jelenetek. Csak okos, kiszámított építkezés van, egyenletesen csepegtetett feszültség, a reális és az álomszerű, a kegyetlenség és a humor arányos keveréke van, no és lenyűgöző színészi játék.

A film nem más, mint egy karriertörténet. Malik a börtönstruktúrában egyre feljebb és feljebb tör, de úgy, hogy a környezete szinte észre sem veszi. Az írástudatlan fiú, nemcsak olvasni tanul meg, megtanulja, hogyan legyen úgy jóban mindenkivel, hogy közben sehova se tartozzék. Hogy ugráljon mások füttyentésére úgy, hogy közben saját malmára hajtsa a vizet. Nem riad vissza az erőszaktól, de főleg a józan paraszti eszét használja, ravasz, türelmes és kivár. Mire a néző, vagy a körülötte lévők felocsúdnak igazi maffiavezér, akinek vannak érdekeltségei az arab, a korzikai, az olasz és az egyiptomi maffiában egyaránt. Felejthetetlen pillanat és a két kivételes színészi alakítás (Rahim és Arestrup) minden pozitívumát magába sűríti az a jelenet, amelyben a börtönudvaron -anélkül, hogy egy szó is elhangzana- lezajlik a hatalomátvétel. Malik, az egykor lenézett szolga több tucat arab társaságában látszólag lezserül cigizve, valójában remegő szájszéllel nézi, amint a magára maradt César ráeszmél, hogy rettegett bandavezérből, jelentéktelen öregember lett.

A rácsok mögött kivívta a szabadságát, de egynapos eltávozásain, amikor ízelítőt kap a szabad életből nem tud nem rabként viselkedni. A reptéri átvizsgálás során rutinszerűen nyújtja ki a nyelvét, mert a börtönben ez is az ellenőrzés része, és a tengerparton kurvázás helyett inkább álldogál egy kicsit felhajtott nadrágszárral a tengerben, hogy belenézhessen a végtelenbe.

Malik többször elmondja, hogy ő nem áll egyik oldalon sem, nem dolgozik senkinek, ő a saját ügyleteit intézi. A fiú, aki az arabot ugyanúgy anyanyelvének tekinti, mint a franciát, aki a korzikaiak között lenézett arab, az arabok között pedig kívülálló korzikai, mindenhová beférkőzik, figyel és közvetít. Ő a szem, a fül, a futár, a szóvivő, a hírnök. Pontosan ezek a görög prófétész szó jelentései is: hírnök, szóvivő, beszélő.

A próféta szó egyébként egyszer hangzik el a filmben, amikor Malik egy álomnak köszönhetően előre lát egy valóságban megtörtént eseményt. A hátborzongató, hitelessége miatt már-már dokumentumszerű filmnek van egy nagyon is költői, szubjektív síkja is. Ennek egyik megnyilvánulási formája, amikor szinte érezzük, amit Malik érez, az ő szemével látunk, az ő fülével hallunk. Szó szerint. Amikor egyik szemébe kanalat nyomnak, homályos, szűk perspektívájú képeken keresztül érzékeljük a világot. Amikor egy utcai tűzharc során átmenetileg megsüketül, tompa pufogásnak halljuk a golyózáport, és mi is átéljük azt a földöntúli nyugalmat, transzállapotot, amibe Malik az öldöklés közepén kerül. De a realitás feszes burkán időről-időre rést üt a Malik által megölt arab férfi, Reyeb állandó jelenléte is.

Egy olyan közegben, ahol a bűn és erény kategóriák értelmüket vesztik, ahol a kettő között lévő határ elmosódott, a halott szelleme nem gyötri a gyilkost, hanem barátként mellészegődik.

A film feleslegessé teszi a jó és rossz fogalmaival való bíbelődést. Ez leginkább a film utolsó jelenetét, a szenzációsan eltalált cinikus happy endet nézve érződik. Jacques Audiard filmje nem moralizál, csak megmutat. Így a nézőre is nagyobb feladat hárul annál, hogy berögzült sablonok mentén ítélkezzen.