A Beatles almája maga volt a tiltott gyümölcs, kiűzetés nem járt érte a jóléti államokban, viszont mégis kivonult az ifjúság egy tarka rétre, ahol Lucy gyémántjai pont úgy csillogtak, mint az LSD-től betépett egyetemisták pupillája. Volt, aki VW mikrobusszal érkezett erre a bizonyos rétre, de aki hamarabb bevette a bélyeget, esetleg Sárga tengeralattjáróval.
A díszdoboz fedele tehát egy időutazásra alkalmas gép ajtaja. 1963-ban szállunk fel gépünkkel és 1970 áprilisáig tart az utazásunk. Az EMI székházánál csekkolunk be, és az Abbey Road stúdiónál indulunk vissza 1970 áprilisában.
I Saw Here Standing There – ezzel a dallal indul az 1963 márciusában megjelent Please Please Me.
Miért fontos ismernünk a Beatles korai lemezeit? Először is: ez nem kérdés. Ismernünk kell, hiszen ahogy a Nő kétszer című filmben is elhangzik, a Beatlest mindenki az anyatejjel szívja magába. Másrészt a Beatles az egyetemes popkultúra legfontosabb és legnagyobb hatású zenekara másfélmilliárd (!) eladott lemezzel. Mind a szakma, mind a közönség respektje a lehető legteljesebb volt, vö.: a Beatles iránti rajongásra külön fogalom született, a beatlemánia.
A címadó dal már előlegzi a klasszikus beat-es sound-ot, ezért csak sajnálni tudjuk, hogy ha már megvolt az irány, miért kellett felvizezett klasszikus rock and rollokkal is előállni. Sebaj, Twist And Shout beat-esített rock and rollja a pop evolúciójának egyik fontos állomása: a hiányzó láncszem a rock and roll és a beat között.
Az album megjelenéséig csak két kislemezt adtak ki (Love Me Do/P.S. I Love You és a Please Please Me/Ask Me Why korongokat). A Please Please Me kislemez már listavezető lett, így George Martin minden kapcsolatát és erejét latba vetette, hogy megjelenhessen a zenekar debütáló albuma. Abban az időben a nagylemez még nem volt kötelező relikviája a sikeres csapatoknak.
A lemez felvételei csak 15 órát vettek igénybe, és ha összehasonlítjuk azzal, hogy voltak olyan zenekarok, melyek fél évig, vagy évekig dolgoztak egy-egy albumon, akkor igen csak meglepődünk ezen a bő fél napos intervallumon. Igaz, hogy hat feldolgozás található a lemezen, de ez abban az időben bevett szokás volt. A fiúk ki tudtak kísérletezni, hogy mi áll jól nekik igazán. Talán a legizgalmasabb "ruhakölcsönzés" a Taste Of Honey című Scott-Marlow-dal volt, mely a spagetti-westernek világát idézi, illetve később, az új évezredben majd a The Coral veszi innen a hangképét.
A Please Please Me-t kétsávos magnóra rögzítették az Abbey Road Stúdióban, eredetileg monoban vették fel, majd átállították a dalokat sztereóra, de a Love Me Do-ról nem csináltak sztereo verziót, az a sztereo lemezen is monóban hallható, illetve: álsztereóban. A feldolgozások közül kiemelhetjük a Boys című The Shirelles-dalt - ez volt Ringo első olyan felvétele, melyen énekelt. A Lenny Welch-től ismert A Taste Of Honeyt érdemes újra kiemelni, mely az Egy csepp méz című darabhoz, illetve filmhez készült - ma is érvényes egzotikus beat szám.
Persze, a legjelentősebb felvétel mégis a beatlemániát elindító, Love Me Do, melyben Lennon úgy fújta a harmonikát, hogy azoknak is tetszett, akik egyébként „popidegennek” tartják a hangszert. A zenekar sokat dolgozott a dalon, George Martin számos verziót vetetett fel a fiúkkal. És hogy a Please, Please Me című dal valójában egy orális szexre történő invitálásról szól, vagy sem, azt majd eldönti a drága hallgató. Az azonban nem képezi vita tárgyát, hogy alapfelvétele az ún. beatles-soundnak, a merseybeatnek.
A With The Beatles-en található az első Harrison-dal, a Don’t Bother Me, mely még nem tér el alapvetően a Lennon és McCarney-számok karakterétől, a Taxman és a While My Guitar Gently Weeps még odébb van. Az album olyan csacskaságokkal kedveskedik a rajongóknak, mint a Please Mister Postman című Marvelettes-dal, melyet a fiúk a korai időkben sokat játszottak, de 1963 végére már elfeljetették, így sokat vacakoltak vele a stúdióban. Alaposan megvadították az eredetit, azóta is sokat vitáznak azon, hogy melyik verzió a jobb. A Beatles minden esetre gyorsan ejtette a repertoárból.
A nyitó akkord a pop leghíresebb akkordjainak egyike (G9sus4), 1964 április 16-án rögzítették. A híres mondatot az A Hard Day’s Night-ot Starr mondja ki egy fárasztó forgatási nap végén, amikor is azt hitte, hogy még nappal van.
„Ez egy nehéz nap…” (ekkor rájött, hogy már sötét van) „…éjszakája volt.” A mondat annyira megtetszett a többieknek, hogy afféle szólás lett közöttük, és Lennon gyorsan haza is ment, amikor eldőlt, hogy ez lesz a film címe, és nekiállt megírni a dalt.
Az 1964 június 26-án megjelent lemez már felmutatja a Beatlesre később jellemző zenei sokszínűséget, az I’ll Be Back-ben (melynek akkordmenetét Lennon egy Del Shannon-slágerből kölcsönözte) már flamenco gitározásra emlékeztető játékot is felfedezhetünk. A dal különlegessége, hogy nincs jól körülhatárolható refrénje.
Az 1964. december 12-én megjelent lemez számos dala előlegzi a keményebb, szólógitárra épülő hangszerelést, mely majd a Help és a Rubber Soul lemezeken teljesedik ki. Az A Hard Day’s Night az egyetlen olyan Beatles-album, melyen kizárólag Lennon és McCartney számai hallhatóak, ugyanakkor az első olyan munkájuk is, melyen nem szerepelnek külsős alkotók.
Ők azzal magyarázták a bizonyítványt, hogy nagyon kimerültek voltak, abban az évben filmet készítettek, és szerényen a világ egyik legnagyobb hatású poplemezét. (És persze azt se feledjük: jó másfél év alatt négy lemezt írtak! – ez önmagában is popcsoda.)
A Beatles For Sale listavezető lett, az A Hard Day’s Night-tól vette át a stafétát – hiába, csúcsra volt járatva a beatlemánia. Ha feltennénk azt a kérdést, hogy melyik a zenekar leggyengébb lemeze, akkor valószínűleg a bemutatkozó Please Please Me mellett a Beatles For Sale lenne a „győztes”. 1964 végére George Martin a lelket is kihajtotta belőlük, lemezkészítés előtt egy hónappal szóltak nekik, hogy álljanak neki gyorsan dalokat írni. Így aztán a szerzőpáros minden nap összejárt, és minden nap írtak egy-egy dalt.
Sokszor együtt, de ugyebár közismert, hogy mindkét dalszerző nem egyszer adott át a másiknak úgymond kulcsrakész dalt, melyhez gyakorlatilag hozzá sem kellett nyúlni. A lemez legfőbb erénye azonban az, hogy kezdi megváltoztatni a „gombafejű” imázst, Lennon első három dala (No Reply, I'm A Loser és a Baby's In Black) dühös, indulatos, szomorú - különösen merész az I’m A Loser.
Az Eight Days A Week gigasláger lett, de Lennon vacaknak nevezte, és McCartney szerint is több töltelékszám került az albumra. Szerencsére az összes többi lemezről jobb véleménnyel voltak az alkotók, és még nagyobb szerencse, hogy a közönség is.
