Roland Emmerich a 2012-ben ismét kéjes élvezettel pusztítja el az egész világot, de egy kis szájbarágósdira azért most is akad közben ideje.

A bulvárlapoknak és a különféle ezoterikus vészmadaraknak köszönhetően ma már alighanem az óvodások is tudják, hogy 2012. december 21-én véget ér a maja naptár. Azzal már kevesebben vannak tisztában, hogy végérvényes zárásról szó sincs, csupán egy korszak lezárultáról, de mindegy, a téma izgalmas, a maják nemkülönben – elvégre nemcsak megdöbbentően kiművelt csillagászok voltak, de azt sem tudjuk, pontosan mi történt velük és civilizációjukkal –, szóval itt a nagy lehetőség arra, hogy a hivatásos rettegők visszafelé számolják a napokat, ha már 2000-ben nem jött el a régóta rebesgetett armageddon. Meglepő lenne, ha az egyre fokozódó 2012-mániára pont Hollywood és a filmipar nem próbálna rátelepedni, és ugyan ki más csinálhatott volna katasztrófafilmet a témából, ha nem a Stargate-et, A függetlenség napját és a Holnaputánt jegyző Roland Emmerich?
A német származású filmkészítő nem az a kimondott filozófus: mióta az 1992-es Tökéletes katonával első ízben csinált komoly pénzt, igyekszik csak nagyban játszani, grandiózusan megalomániás, látványos blockbusterekkel csalni tömegeket a mozikba. Olyan filmet még nem nagyon készített, amit intellektuálisnak vagy maradandó szellemi értékeket csillogtatónak lehetett volna nevezni, de amikor az emberek világszerte dollárszázmilliókat hagynak a pénztáraknál egy-egy Emmerich-féle trükktechnikai orgia kedvéért, a készítőket vélhetően egyáltalán nem érdeklik a rendező alkotásait összevont szemöldökkel a sárba rántó kritikusok sirámai.

A 2012-ben Adrian Helmsley (Chiwetel Ejiofor), az egyik amerikai kormányhivatal tudósa döbben rá, hogy katasztrófa közeleg: indiai kollégájával közösen megállapítják, hogy a Föld magja döbbenetes ütemben melegszik a fokozódó naptevékenység hatására (tudományos magyarázatokra persze senki sem vesztegeti az idejét, megelégszenek azzal, hogy „a neutrínók reakcióba lépnek valamivel”), az emberiségnek pedig mindössze három éve maradt a végső pusztulásig. A világ vezető hatalmai ezt követően szigorúan titkos bárkaépítési projektbe kezdenek, hogy a kataklizma után is biztosítsák a faj fennmaradását: a cél nemessége nem vitatható, bár a kivitelezés módja már inkább csak amolyan röghöz kötötten emberi, hiszen a bárkákra fejenként 1 milliárd euróért árulják a jegyeket azoknak a kiválasztott szupergazdagoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy megvásárolják saját maguk és családjuk életét… Aztán elérkezik a rettegett év, és mindenkinek rá kell döbbennie, hogy a bolygó nem hajlandó kivárni december 21-ét, hanem már a jelzett időpont előtt megkezdődik a felszín teljes átrendeződése, ami sosem látott méretű földrengésekkel, vulkánkitörésekkel és cunamikkal jár. A történet alapvonala nagyjából ennyi, a tüzes-vizes-beomlós jelenetekben pedig a katasztrófafilmek hagyományának megfelelően több karakter történetét kísérhetjük figyelemmel, miközben a háttérben Emmerich módszeresen és rá jellemző módon perverz élvezettel pusztítja el a technikai civilizáció vívmányait, és ezúttal tényleg az egész bolygó arcát átszabja.

Lehet-e egy ilyen filmből tényleg megrázó drámát csinálni? Bizonyára lehet, de az nem Emmerich asztala. Éppen ezért aztán teljesen felesleges is belemenni abba, mennyire felszínes a forgatókönyv, mennyire valószínűtlenek, sematikusak és sztereotipizáltak a karakterek, vagy hogy mennyire direkten szájbarágós az az elenyésző eszmei mondanivaló, amivel megszórták az egészet, ugyanis aki beül a moziba erre a filmre, az aligha vár tőle művészi élményt. Ha meg mégis, akkor csak vessen magára… Márpedig katasztrófafilmnek a 2012 egyáltalán nem rossz, amennyiben egy kicsit sem vesszük komolyan, és képesek vagyunk túltenni magunkat rajta, hogy a föld mindig pont egy centivel a főszereplő író-limuzinsofőr Jackson Curtis (John Cusack) lába mögött szakad be, hogy a repülőgép a szép emlékű Balu kapitány kalandjai rajzfilmsorozatot idézve mindig épphogycsak megmenekül az alázuhanó autópályával / izzó sziklatömbbel / metrókocsival / satöbbivel bekövetkező halálos ütközés elől, és így tovább.

Mivel Emmerich imád híres épületeket rombavágni, különösen, ha azok az Egyesült Államok jelképeinek számítanak, természetesen most sem maradnak el a hasonló jelenetek: a Fehér Házat merő véletlenségből pont egy repülőgép-hordozó anyahajó trafálja telibe, de ezúttal nemcsak az amerikaiak kapják meg a magukét, többek között a Szent Péter Székesegyház is összedől. Sőt, a rendező és hű fegyverhordozója, Harald Kloser producer- és írótárs állítólag a Kába-követ is el akarták pusztítani, de a végén inkább úgy döntöttek, nem kockáztatnak maguk ellen egy fatvát… Aligha lepődik majd meg bárki is, hogy az amerikai elnök, Thomas Wilson (Danny Glover) fekete és a megbékélés jegyében beszél, a német kancellár nő és nem éppen szépségideál, az orosz elnök neve pedig M-mel kezdődik (csak az érthetetlen, hogy az olasz kormányfő miért nem viccelődik washingtoni kollégája bőrszínén, és miért nem vonul el a sorsdöntő pillanatokban telefonálgatni). Azon meg már valószínűleg Amerikában is csak elnézően mosolyognak majd, hogy a bárkákat apuval karöltve megmentő kisfiú neve pont Noah (azaz Noé) Curtis…

A készítők egyébként a látványt tekintve nagyon is kitettek magukért, a föld alá kerülő városok, leszakadó autópályák, a környezetüket égő kőbombákkal és hamuval megszóró vulkánok képe lenyűgöző és nem is annyira számítógépes hatású, mint azt várni lehetne egy hasonló alkotástól. De ha egy filmre elköltenek több mint 200 millió dollárt, végülis alapvető, hogy ki is nézzen valahogy… Aki látványos rombolásra és apokalipszisre vágyik, garantáltan azt kapja majd, amit szeretne, aki viszont fontosnak tartja egy filmnél, hogy legyen benne némi áttételesség, a dialógusok és a karakterek pedig mutassanak túl a legegyszerűbb képregények színvonalán, az inkább kerülje el a 2012-t. Vagyis a film száz százalékos Roland Emmerich-alkotás, se több, se kevesebb.