Elliot Aronson új könyvében kevés újdonságot mond el. De úgy tűnik, van, amit nem lehet elégszer szajkózni. Columbine után címmel az iskolai erőszak témáját körüljárva összegzi kutatási eredményeit és konkrét megoldási javaslatokat ad a problémák orvoslásához.

1999. április 20-án, a csendes amerikai kisvárosban, Littletonban két kamasz mielőtt végzett magával, lemészárolta a Columbine középiskola 12 tanulóját, egy tanárát és megsebesített további 23 embert. Elliot Aronson egy évvel később jelentette meg a Columbine után című könyvét Amerikában. Magyarul most, kilenc évvel később jelent meg. Bár egy tíz évvel ezelőtti, Amerikában történt iskolai lövöldözésről szól és a szerző 30-40 évvel ezelőtti kutatási eredményekkel érvvel, a könyv mégis nagyon aktuális itt és most, 2009-ben Magyarországon. Szerencsére nálunk ennyire szélsőséges esetek még nem fordulnak elő, de az egyértelműen látszik, hogy az iskolai légkör pár évtized alatt mennyire megváltozott. Diákok terrorizálnak diákokat és tanárokat egyaránt, tetteiket büszkén videóra veszik és felteszik az internetre.

Zűrös családi háttér, az erőszak mindennapos látványa a médiában, bizonytalan jövőkép, az empatikus környezet hiánya, kiközösítés, csúfolódás miatti frusztráció. Számtalan ok miatt keletkezhetnek indulatok egy gyerekben. Ha pedig ezek egy erőszakos, kegyetlen tett formájában kirobbannak, mindenki lázas bűnbakkeresésbe kezd, és látványos óvintézkedéseket hoz. Mert gyorsan kell eredményt felmutatni. Pedig a valódi okok feltárásához idő és türelem kell, a probléma gyökeréig hatoló gyógymód kifejlesztéséhez pedig még több idő és még több türelem, sőt még pénz is szükségeltetik. De megéri a befektetés. Hisz a jövő generációiról van szó.

Aronson könyve arra hívja fel a figyelmet, hogy, jobban járunk, ha a lehetséges bűnösök helyett a megoldásra koncentrálunk. Már csak azért is, mert az elhamarkodott döntésekkel akár nagyobb kárt is okozhatunk, mintha nem csinálnánk semmit. Mert mi is történt Columbine után?

Sok iskola fémdetektoros kapukat szerelt fel, hogy már a kapuban kiderüljön, kinél van fegyver. Számos helyen havonta rendeznek próbariadót, mely során eljátszatják a gyerekekkel, mit kell csinálni hasonló fegyveres támadás esetén. A gyerekeket megkérték, hogy jelentsék tanáraiknak, ha valamelyik iskolatársukról úgy látják, hogy veszélyt jelenthet rájuk, sok helyen "feljelentő dobozt" is kitettek, ahol névtelenül lehetett jelezni, ki a "gyanús". Kitették a faliújságokra a tízparancsolatot, és előírták, hogy a tanárokat "uramnak" és hölgyemnek" kell szólítani. Öltözködési szabályokat hoztak, hogy ne lehessen elrejteni fegyvert az öltözet alatt.

Tegye fel a kezét, akinek lenne kedve ilyen iskolába járni, vagy ilyen iskolába járatni a gyerekét! Biztonságosnak talán biztonságos, de nem valószínű, hogy túl derűs lehet egy ilyen intézményben a hangulat. Miután többször körbejárta a világsajtót a hír, hogy a két elkövető, a a két goth-nak titulált fiú, Eric Harris és Dylan Klebold a Viharkabát Maffia nevű banda tagja volt, piercinges, színes hajú, fekete ruhás, bakancsos tinédzsernek lenni Amerikában legalább olyan élvezett lehetett, mint muzulmánnak szeptember 11. után. Azóta egyébként kiderült, hogy a Viharkabát Maffia egy csapat ártalmatlan számítógépre rákattant geek csoportosulása volt, nem pedig egy erőszakos bűnbanda, ráadásul Eric és Dylan még csak tagok sem voltak. A Columbine utóhatásaival foglalkozó riportokból kiderült, hogy ettől függetlenül számos ilyen, társai közül kitűnő diák inkább kimaradt a suliból, többen már az öngyilkosságra gondoltak, csak hogy elkerüljék a vádló, gyanakodó tekinteteket. Vagyis a tragédiát, amit utólagos kutatások szerint az iskolán belüli konfliktusok váltottak ki, olyan intézkedések követték, amik tovább mélyítették az egymás iránt érzett ellenszenvet, idegenkedést a gyerekek körében.


Aronson A társas lényből vagy A rábeszélőgéppből már megismert közérthető, olvasmányos stílusban vezeti le elméletét, amelyeknek egyes részleteit már ismerhetjük akár Aronson korábbi munkáiból is.

Aki őrült cselekedetet hajt végre, az nem biztos, hogy őrült - kezdi fejtegetését a világhírű szociológus -, a mai napig nagyon tanulságos bizonyíték erre Stanely Milgram 1961-ben és 1962-ben végzett kísérlete, melynek eredménye az volt, hogy az emberek több mint 60 százaléka képes lenne embertársára halálos áramütést mérni, pusztán azért, mert nem jól válaszolt néhány kérdésre. El kell fogadnunk és agyunkba kell vésnünk, hogy a különböző társas érintkezések hatására bármelyikünkből lehet akár rossz, őrült, vagy gonosznak tűnő tetteket elkövető ember. Tehát, amikor vizsgáljuk a Columbine-ban történtekhez hasonló eseteket, akkor nem kizárólag az elkövetőket kell vizsgálnunk, hanem a közeget, ahol tettüket elkövették.

A közeg pedig az iskola. Aronson saját keserű gyerekkori tapasztalatait is megosztva ecseteli, milyen hosszútávú következményei lehetnek annak, hogy valaki melyik "kaszthoz" tartozik egy iskolán belül. És ne higgyük azt, hogy a menőkkel, akik elpáholják a lúzereket, jobban bánik a sors. Vizsgálatokból kiderült, hogy az iskolában hatalmaskodó agresszorok igen gyakran lecsúsznak és rossz útra tévednek, igaz a csúfolódások elszenvedői is egész életre szóló sebeket szerezhetnek.

Egy másik nagy tanulság, ami szintén nem új, hiszen Aronson a hetvenes években kísérletezte ki az úgynevezett mozaikmódszert - hogy nem azzal érjük el, hogy egy iskolában "rend" legyen, ha a furcsákat, különbözőket elkülönítjük a "normálisaktól". Hanem épp ellenkezőleg, ha egy asztalhoz ültetjük őket, ha olyan helyzeteket teremtünk, amikor kénytelenek együttműködni, mert, amint jobban megismerik egymást, egymás motivációit és hátterét, jobban meg is értik majd egymást.

Hatalmas hibát követünk el akkor - mondja Aronson a könyvében -, amikor nem teszünk semmit annak érdekében, hogy az eltérő klikkekhez tartozók ne keserítsék meg egymás életét az iskolában, ugyanakkor nem adunk a kezükbe olyan konfliktuskezelő technikákat, amelyekkel védekezni tudnának az egyre növekvő frusztráció ellen. A szociálpszichológus számos kutatási eredménnyel alátámasztva hangsúlyozza könyvében, hogy az érzelmi intelligencia mennyivel jobban befolyásolja az életben való sikerességet, mint az IQ. A szerencse az, hogy az EQ remekül fejleszthető. A baj az, hogy mégsem tanítja a gyerekeknek szinte senki. Érdekes módon, azt senki nem várja el, hogy egy gyerek tankönyv és tanári segítség nélkül tanulja meg a matematikát, de azt viszont elvárjuk tőlük, hogy maguktól tudják levezetni feszültségeiket, és kezelni a konfliktusokat.

Ha ezeket a képességeket a furcsának, bolondnak, kívülállónak tartott Eric Harris és Dylan Klebold elsajátíthatta volna, nagyon valószínű, hogy nem növesztették volna éveken keresztül magukban az őket megbélyegző világgal szemben érzett haragot, mígnem az gyilkos indulattá válik. És, ha Eric Harris és Dylan Klebold iskolatársait kiskoruktól tanítják az empátiára, a másság elfogadására, a nyitott gondolkodásra, valószínűleg ők ketten soha nem kerülnek be a gyanús, veszélyes kívülállók skatulyájába.

Az Aronson könyvében leírtak olyan logikusnak és következetes odafigyeléssel viszonylag egyszerűen kivitelezhetőnek tűnnek, hogy az ember nem érti, mégis miért érzi azt, hogy az iskolákban a helyzet nemhogy javul, de még romlik is. Persze közben tudjuk, hogy nem olyan egyszerű az iskolákban meggyökeresedett nevelési, fegyelmezési és kommunikációs formákat megváltoztatni, és nem beleesni a csapdába, hogy látványos, ám felületi kezeléssel gyógyítsuk a bajt. Pedig a szemléletváltás már csak azért is szükséges mert miközben az iskolák falain belül nehezen mozdulnak előre a dolgok, addig az iskolán kívüli világ nagyon gyorsan változik. Megváltoztak a családok, az értékrendek. Elképesztő mennyiségű információ, kevés és bizonytalan jövőkép. Nem könnyű így eligazodni. Egyre több olyan inger éri a gyerekeket már kis koruktól, amivel, ha nem kapnak segítséget, nem tudnak úgy megküzdeni, hogy az ne kárukra, hanem javukra váljon.