Megjelent a Bon Jovi új lemeze, a The Circle, ami borítékolható siker lesz a világ minden táján. De miért biztos, hogy bármi működik, amit ez a fogpasztavigyorú New Jersey-i figura kiad a kezei közül? Íme a legfontosabb dolgok, amit tudni kell róla és zenekaráról.
Jack Ponti és John Bongiovi 1980-ban
SZÖKEVÉNY John Francis Bongiovi 1962-ben született New Jersey-ben olasz és amerikai szülők gyermekeként. Minden képzeletet felülmúlóan sikeres pályafutása egy mindenesi állással vette kezdetét nagybátyja stúdiójában, ahol két takarítás között 1982 nyarán alkalma nyílt rögzíteni egyik dalát egy sebtében összehozott banda élén. A Runaway című emblematikus szintetizátortémára épülő, de azért a karcos elektromos gitárt sem nélkülöző számot egy haverral, a később sikeres dalszerzői karriert befutó Jack Pontival közösen írta. „Ahonnan én származom, ott gyári munkás vagy katona lesz az ember, és ezzel ki is merült a választék. Egyszerűen zsákutcába kerülsz. Láttam a fiúkat, hogy évente 25 ezer dollárt keresnek, és kislányokat döntögetnek, én meg állandóan azt kérdeztem magamtól: nem lehet, hogy van ennél jobb is? Egyszerűen le akartam lépni onnan.” John házalásának köszönhetően a Runaway végül felkerülhetett egy válogatáslemezre a meglehetősen szerencsétlen The All-Star Revival Band zenekarnév alatt. A dalt szalagra rögzítő csapat szinte azonnal megszűnt, John mellett kizárólag jó barátja, a billentyűs hangszereken játszó David Bryan Rashbaum maradt, és ők ketten nevezték be a dalt egy kisebb rádiós tehetségkutatóra, melyet aztán meg is nyertek vele. A Runaway ezután szinte önálló életre kelt, John és David hirtelen azt vették észre, hogy minden New Jersey-i rockrádió vadul játssza a dalt, majd szép lassan más adók is átvették, és hamarosan az egész keleti parton igazi sláger lett belőle. John neve terén ekkoriban váltott a dögösebb Jon Bon Jovi írásmódra. A Runaway elképesztő sikerét látva Bon Jovi és Rashbaum gyorsan új társak után néztek, és 1983 tavaszára összeállt az állandó csapat, mely főnöke után a Bon Jovi nevet kapta. A magyar származású Alec John Such basszusgitáros és a társainál majdnem egy évtizeddel idősebb, viszonylag keresett session-dobos, Tico Torres egyaránt komoly koncertrutint tudtak magukénak, hiszen különféle bandákkal már többször körbejárták Amerika klubjait. A zenekar végül a szólógitáros Richie Sambora csatlakozásával vált teljessé. Jon: „Minél többet játszotta a rádió a Runaway-t, annál többször és annál hevesebben csörgött nálunk a telefon. Nem kevesebb, mint 11 lemeztársaság ajánlott nekünk szerződést! Azt hiszem, akkoriban népszerűbbek voltunk, mint mondjuk Pat Benatar, pedig egy átkozott papír sem volt még a zsebünkben… A csapatban persze mindnyájan más zenei környezetből érkeztünk, ami elsőre megnehezítette a munkát, de viszonylag rövid volt az az időszak, amikor az egyik héten még kemény heavy metalt, a másik héten pedig már glamet játszottunk. Bizonyos szempontból előnynek is felfogható, hogy időbe telt, mire kialakult a saját hangzásunk.”
A Bon Jovi az első lemez tájékán (b-j): David Bryan, Alec John Such, Jon Bon Jovi,
Tico Torres, Richie Sambora
REMÉNYSÉGEK A zenekar az éppen karrierje csúcsán lévő ZZ Top előzenekaraként folytatta le legelső amerikai turnéját. Jon: „Eleinte csupán egyetlen koncertről volt szó a New York-i Madison Square Gardenben, és az az este iszonyú kaotikusra sikeredett. A ZZ Top-ék jót mulattak, amint néhány haver segítségével magunk állítottuk fel az elnyűtt kis cuccunkat a színpadon, ám a koncert végén odajöttek hozzánk, és felajánlották, hogy az egész turnéra kísérjük el őket. Végig a saját autóinkkal követtük a buszukat…” A Bon Jovi első lemeze végül 1984-ben jelent meg a fantáziadús Bon Jovi címmel, de nem lett azonnal kirobbanó siker: habár játszottak a Scorpionsszal, a Whitesnake-kel, majd Európában a KISS-szel is, a lemez inkább csak jól fogyott, de nem csinált belőlük azonnal szupersztárokat. Így esett, hogy a Bon Jovi még mindig csupán ígéretes reménységnek számított, mikor 1985-ben megjelent második albumuk, a 7800 Fahrenheit, melynek fülledt, tinédzser-romantikával erőteljesen átitatott hangulata egészen hasonló volt a bemutatkozó lemezéhez, de zeneileg egyértelmű fejlődést mutatott. A lemez igen kedvező kritikákat kapott a sajtóban, és az MTV is azonnal játszani kezdte az In & Out Of Love videoklipjét, de szupersztárok most sem lettek vele: a nyugati part legnépszerűbb, velük nagyjából egykorú tagokból álló csapataival, így a Mötley Crüe-vel, a Ratt-tel vagy a Dokkennel még nem nagyon kelhettek versenyre Amerikában.
A Slippery When Wet eredeti borítója, amit a
lemezkiadó túl merésznek talált és megvétózott
MEGHALLGATOTT IMA A minden zenekar életében sorsdöntő harmadik lemez felvételei előtt a KISS-es Paul Stanley azt javasolta Jon Bon Jovi-nak, hogy keressék meg a hivatásos dalgyáros Desmond Childot, akit korábban a KISS I Was Made For Loving You és Heaven’s On Fire megaslágereinek társszerzőjeként ismert meg a világ. Child gyorsan összebarátkozott Jonnal és Richie Samborával, és a következő lemezre négy számot is közösen írtak meg. A Bon Jovi tagjainak már a lemez kiadása előtt is igen határozott elképzeléseik voltak arról, hogy mit is akarnak összehozni: egy úttörő jelentőségű, korszakalkotó klasszikust. Ahogy a felvételek közben Jon fogalmazott: „Ennek az anyagnak legalább olyannak kell lennie, mint a Def Leppard Pyromaniája vagy Bruce Springsteen Born To Runja voltak, mert különben nem is jelentetjük meg.” A zenekar 1986 szeptemberében adta ki a Slippery When Wet címet kapott új albumot, melyen nem szakadtak el jellemző megoldásaiktól, de a dalok egyben egy új korszak kezdetét is jelentették. Az első single You Give Love A Bad Name lett, amely szédítő gyorsasággal vágtázott fel az amerikai listák élbolyába, majd vezető pozíciójába, majd a Livin’ On A Prayer még ennél is nagyobb sláger lett, népszerűvé válásával pedig világszerte beindult az elképesztő Bon Jovi-mánia. Megjelenését követően nagyjából egy hónappal a Slippery When Wet felkerült az amerikai listák első helyére, hogy aztán 8 héten át le se jöjjön onnan, utána pedig egészen döbbenetes módon további 46 hetet töltött az amerikai Top 10-ben. Amerika és a világ új szupersztárt avatott. Az aktuális turné során összesen több mint 2 millió embernek játszottak. A zenekarnak tehát sikerült elérnie az előzetesen kitűzött célt: a Def Leppard Pyromaniája mellett valóban a Slippery When Wet lett az az album, amely alapvetően határozta meg a következő évek standard rockhangzását. A ’80-as évek egyik legsikeresebb lemeze mára körülbelül 30 millió példányban kelt el világszerte.
A CSÚCSON A Bon Jovi sem úszta meg fanyalgók nélkül, hogy felkerültek a világ tetejére. Jon: „Sokan mindmáig nem képesek túltenni magukat azon, hogy a Slippery When Wet húzódalait Desmond Childdal közösen írtuk, de nincs miért magyarázkodnunk. Desmond egy nagyon tehetséges zeneszerző, és a közösen írt nótáink önmagukért beszélnek. Amikor elkezdtünk vele dolgozni, neki még jóformán csak a szakma ismerte a nevét, nekünk viszont már két aranylemezünk is volt, tehát nem az történt, hogy odaadta a slágereit valami kezdő csapatnak, azok meg hirtelen befutottak velük. Az első két album számunkra egyfajta alapozás volt, és Desmond nélkül is a Slippery When Wetnél éreztünk rá a dalszerzés igazi mikéntjére.” Az 1988-as New Jersey mindazonáltal nem jelentett nagy eltérést a bombabiztos recepttől: a szakmabeliek általában nem vitatták az értékeit, de összességében nem is estek tőle hasra, a népszerűségnek ezen a szintjén azonban teljesen mindegy volt, hogy az igen befolyásos amerikai rocksajtó szereti-e a lemezt vagy sem. A Jersey Syndicate nevet kapott turné már jó előre teltházas lett, és a Bad Medicine is azonnal a nemzetközi listák élmezőnyébe került. A banda nem veszíthetett. Jon: „Amikor ’84-ben a Scorpions-szal turnéztunk, gyakran megdobáltak minket, most pedig még akkor is szeretnek, ha nem csinálunk semmit. Ha nincs a nótában basszusgitár, ha összedől a színpad, ha bármi történik, a rajongók szeretik a bandát, és igazából ez az, ami ösztönöz. Semmihez sem hasonlítható, amikor egy egész stadion énekli veled a Livin’ On A Prayert, és te tudod, hogy a Metallica pólós srácok éppúgy megőrülnek tőle, mint az INXS-rajongó csajok. Ez azt jelenti, hogy mindenkihez szólsz. Ugyanakkor én sosem játszottam meg a sztárt, megőriztem a régi énemet. Az utcáról jöttem, és a jövőben is ott akarok maradni. Nekem továbbra sem kell limuzin, pezsgő, hámozott szőlő, válogatott barna M&M’s-cukorka meg vörös bársonyszőnyeg. Az ilyesmi sosem érdekelt. Az emberek hajlamosak jóval többet látni abban, amit csinálok, mint amennyit valójában jelent. Egyszer például egy újságíró napokig követett és jegyzetelte, hogy mit ettem, mit ittam, milyen alsógatyát hordok! Ez már beteges! A sajtó szeretne minket szexszimbólumokként beállítani és így tálalni a nagyközönségnek, azonban le kell szögeznem, hogy a Bon Jovi zenekar nem erről szól. Én elsősorban dalszerzőnek és énekesnek tartom magam, és úgy gondolom, hogy nincs különösebb imázsom. Ugyanúgy edzőcipőben és pólóban járok, mint régen, ugyanúgy Budweiser sört iszom, mint régen. Engem sosem fog látni senki, amint rojtos bőrdzsekiben feszítek egy Harley-Davidsonon Los Angelesben!” A New Jersey folytatta a sikersorozatot: egy hónapig állt az amerikai listák élén, öt sikerdalt – köztük két amerikai listavezető slágert – fialt, és több mint 21 millióan vásárolták meg.
Külön utakon: szólóban is szupersztár
KRÍZIS NO.1. Mire a Jersey Syndicate turné végeztével a csapat szétszéledt, már nyílt titok volt, hogy a tagok, így elsősorban Jon és Sambora között igen komoly feszültség halmozódott fel. A zenekar eltűnt a nyilvánosság szemei elől, az újságok pedig szinte biztosra vették feloszlásukat. Ezt csak erősítette, hogy Jon 1990-ben szólóelőadóként jegyezte a Young Guns II című western zenealbumát, mely a Blaze Of Glory címet kapta, ráadásul a Bon Jovi tagjai helyett olyan illusztris muzsikusok zenéltek rajta vendégként, mint Jeff Beck, Little Richard vagy Elton John. A rocklapok általában meglehetősen hűvösen fogadták a lemezt, de az énekes rajongói közül is sokan meglepődtek a torzított gitárokat szinte alig tartalmazó, leplezetlen country-behatásokról árulkodó dalok hallatán. A lemez nagy sikere ugyanakkor megmutatta, hogy a közönség szólóban, kissé más vonalon is kíváncsi az énekesre. Jon az ekkortájt adott interjúkban már rendszerint élesen cáfolta a nagy csapat feloszlásáról szóló pletykákat, és azt is sietett kihangsúlyozni, hogy szólóalbumának zenei világából semmiféle következtetést nem szabad levonni a következő zenekari anyag irányvonalával kapcsolatban. Sambora: „A New Jersey turnéi után tényleg nem volt túl rózsás a helyzet a bandában, de ezen nem is érdemes csodálkozni. Ha hosszú hónapokra összezárnak öt felnőtt embert, abból adott esetben igen csúnya szituációk születhetnek, azonban minden hosszúéletű zenekarban játszó muzsikus valahol jó diplomata is egyben. Az első nagy sikerek idején mi is kicsit nehezen dolgoztuk fel a történteket, és egyáltalán nem hallgattunk egymásra, aztán a New Jersey-periódus után tartottunk egy kisebb pihenőt, ami alatt mindenki átgondolhatta magában a történteket, és ez a szünet is hozzájárult ahhoz, hogy végül együtt tudtunk maradni. Egy családnak mindig egységesnek kell mutatnia magát kifelé. Mi akkor is nagyon egységesnek látszottunk, amikor éppen nem voltunk azok. A legfontosabb, hogy a válságos periódust követően is igazi jóbarátok tudtunk maradni. A körülbelül 2 évig tartó nehéz időszak alatt mindannyiunk számára világossá vált, hogy mennyire fontos néha szünetet tartani, eltűnni a világ szeme elől és elfelejteni azt az őrületet, ami a zeneiparhoz kapcsolódik. Bizonyos híresztelésekkel ellentétben a Bon Jovi zenekar sosem oszlott fel, és soha nem is került közöttünk szóba ilyesmi, csupán egy kis időre volt szükségünk ahhoz, hogy újra élvezni tudjuk a zenélést. Ma már egyikünk számára sem létszükséglet a lemezkészítés és a koncertezés, kizárólag csak a zenélés öröméért muzsikálunk.”
Keep The Faith: az egyetlen hajbanda, mely állva maradt
KRÍZIS NO.2. 1992 tavaszán megérkeztek az első hírek, amelyek szerint a csapat teljes gőzzel készíti ötödik albumát. Tekintve, hogy a világ rockzenei ízlése mekkorát változott a New Jersey megjelenése óta, a legtöbben visszafojtott lélegzettel várták, vajon merre indul el a zenekar a ’90-es évek megváltozott körülményei között, és mit szól majd mindehhez a közönség. Az új album végül 1992 őszén került a boltokba Keep The Faith címmel. Előzőleg még a CNN hírei közé is bekerült, hogy Jon Bon Jovi némileg visszavágatta a haját, de emellett a cseppet módosított zenekari logo is egyértelműen jelezte, hogy az album új korszak kezdetét jelenti a banda életében. A lemez ennek megfelelően jóval letisztultabb volt, mint elődei: alaposan megritkultak a torzított gitárok, és a felszabadult vidámság is átadta helyét egy borúsabb, néhol határozottan U2-s hangvételnek. A ’80-as évek dallamos hard rock bandáinak teljes újkori kudarcát látván nem okozott meglepetést, hogy a lemez mindössze egy hetet töltött az amerikai Top 10-ben, ami a korábbi otthoni eredményekhez képest úgyszólván egy nagy semmi volt, a világ többi részén azonban példátlan lelkesedés fogadta a visszatérő zenekart. Jon: „A turné elején az Egyesült Államokban félházak előtt játszottunk. Sokszor úgy mentem ki a színpadra, hogy nem mertem felnézni, mert tudtam, hogy a lelátók üresek lesznek. A nagy amerikai zenei magazinoktól persze semmi jót nem várhattunk, mert nem vettük alternatívra a fazont, és eleve összekapcsoltak minket a korábbi időkkel. Nagyon nehéz periódus volt az a zenekar életében, de amikor átmentünk Európába és Japánba, láttuk, hogy az embereket nem tudják mindenütt megetetni az aktuális divatokkal, a második körben pedig már az amerikai stadionok is megteltek. Végső soron a Keep The Faith-tel Amerikában talpon maradtunk, a világ többi részén pedig tovább erősödött a csapat státusza. Azt hiszem, ennél többet nem is kívánhattunk volna, hiszen rengeteg korábbi pályatársunk belehalt az őket a ’90-es évek elején övező hatalmas érdektelenségbe.” A lemez több mint 10 millió példányban kelt el, de a banda közönségének összetétele ekkorra már alaposan megváltozott, hiszen a Keep The Faith-tel számos régi rajongójuk nem tudott mit kezdeni, ugyanakkor rengeteg olyan átlag zenehallgatót sikerült vele meggyőzniük, akiknek viszont pont a hard rockosabb Bon Jovi nem mondott semmit.
Szűcs Elek János: „Jon csak cowboy-
dalokban tud gondolkodni, amiket
aztán Richie rockosít”
KÖZÉPÚT A zenekarból 1994-ben, a Cross Road című válogatás megjelenésével párhuzamosan alkoholizmusa és egyre kiábrándítóbb koncertteljesítménye kikerült Alec John Such, helyére nem is vettek be állandó tagot. A kollekción szereplő lírai Always a zenekar történetének leghatalmasabb slágere lett – még a Livin’ On A Prayeren is túltett –, a válogatást pedig több mint 20 millióan szerezték be, így a zenekar nyugodtan dobhatta piacra 1995-ös következő albumát, a még nyugodtabb, líraibb irányultságú These Dayst. Jon: „A These Days egy minden korábbi lemezünknél érettebb album, amit igazi csapatmunkában készítettünk el. Ma már nem olyanok vagyunk, mint régen, és ez a kiérleltség pontosan ebből fakad. Korábban mi is hittünk a szex, drogok és rock’n’roll mítoszban, és reggeltől estig ebben is éltünk, mint minden fiatal banda. Ha ma azt hallom, hogy mondjuk az Oasis ismét kivágott egy tévét a hotelszoba ablakán, vagy vettek egy újabb Rolls Royce-ot, csak mosolyogni tudok, mert ezen a fázison mi is átestünk, akárcsak minden egyes sikeressé vált együttes minden egyes zenésze John Lennontól Keith Richardsig. Ha az ember egyszerre megteheti mindazt, amiről korábban csak álmodozott, akkor nem fog habozni, és azonnal belevág a dolgok sűrűjébe. Mi is ezt tettük, mára azonban mindannyian felnőttünk. Vége a nagy buliknak, az éjszakázásoknak, hiszen otthon mindenkit vár a család. Teljesen másként nézünk a világra, mint régen, és éppen ezért manapság már nem is illene hozzánk egy New Jersey-típusú album. Ma is szeretem a ’80-as évek muzsikáit, de a ’90-es évtized gyökeresen másról szól. A These Days címadó nótájában meg is fogalmaztuk, hogy mi a legfőbb különbség: a csillagokat még ma is el lehet érni, de már nincsenek létrák az utcán. Manapság minden sokkal nehezebb, mint 1986-ban volt, és talán a gazdasági recessziónak, a komoly politikai feszültségeknek, pénzügyi válságoknak is köszönhető, hogy az emberek nem kedvelik annyira a jóval kiegyensúlyozottabbnak, nyugodtabbnak mondható ’80-as évek felszabadultabb, hagyományosabb zenéit.” A csapat már a Keep The Faith-hez kapcsolt turnékon sem igazán erőltette az 1986 előtti dalokat, de a régi hívek körében nagyon komoly felzúdulást okozott, hogy a These Days-éra koncertjein sokszor már a kötelezőnek és kihagyhatatlannak hitt Runaway sem fért bele a programba.
KERÜLŐÚT A turnék végeztével a banda ismét szétszéledt. Jon Bon Jovi az évtized közepén kezdett el komolyan érdeklődni a filmezés iránt, és az évek során egyre többet színészkedett, szinte kizárólag kis költségvetésű független produkciókban, a kritikusok szerint egyébként egy cseppet sem rosszul: a The Leading Man című ’96-os moziban nyújtott alakítása intrikus, nyálgép filmsztárként különösen pofásra sikeredett. Két filmszerep között Jon 1997 nyarán ismét szólóalbumot jelentetett meg. A Destination Anywhere néhol elég messzire merészkedett a popzene berkeiben. A munkában olyan prominens személyiségek voltak Jon segítségére, mint a neves popproducer, Steve Lironi vagy az egykori Eurythmics zenei agya, Dave Stewart. A finoman elektromos hangzásokkal is kísérletező, sok helyen a ’70-es évek sa-la-lázó kórusait alkalmazó, de azért korántsem gitármentes anyag sok vitát váltott ki. Az album már megjelenésének hetében több mint 100 ezer példányban kelt el Nagy-Britanniában, és szült néhány hatalmas slágert, nem véletlen, hogy ismét elterjedtek a pletykák a Bon Jovi feloszlásáról: a jól értesültek azt rebesgették, hogy a zenekar 1999 szilveszterén, New Jerseyben adja majd utolsó koncertjét.
Working Class Hero
IT’S MY LIFE Ezúttal minden rosszindulatú pletyka kacsának bizonyult: 2000 első hónapjaiban megérkeztek az első hírek az új dalokon dolgozó zenekar házatájáról, és ezek mindenki legnagyobb meglepetésére egy olyan új albumról szóltak, mely leginkább a Slippery When Wet vonalához kanyarodik vissza. Jon Bon Jovi egy igazi hard rock lemezt ígért a ’80-as évek felhőtlen hangulatával, de modern köntösben. Az új anyagot az It’s My Life című dal vezette be az év késő tavaszán, melyet Jon a ’90-es évek végének egyik nagy slágerszerzője, Britney Spears és a Backstreet Boys szerzőtársa, Max Martin segítségével írt. A Crush az előzetes nyilatkozatokkal ellentétben néhol ugyan felidézte a klasszikus Bon Jovi-albumok és a ’80-as évek hangulatát, de összességében nem tértek le vele teljesen arról az ösvényről, amelyre a Keep The Faith-tel léptek rá. Az Egyesült Államokban eleinte csupán tekintélyes, de mérsékelt érdeklődés mutatkozott a lemez iránt, de az It’s My Life-ot szép lassan az amerikai rockrádiókban is egyre többen kezdték el kérni. Jon: „Amikor a Crush-t készítettük, tudtuk, hogy egy kemény betonfalnak fogunk nekiszaladni, különösen Amerikában és Angliában, ahol szinte csodaszámba megy, ha a sajtó egyáltalán foglalkozik velünk. Igazából sosem tudták megbocsátani nekünk, hogy akkora sikerünk volt a ’80-as évek második felében, és az is zavarja őket, hogy utána sem tudtak minket a padlóra küldeni. Egyszerűen még mindig a ’80-as évekből bizarr módon ittragadt csapatként tartják számon a zenekart, és cikinek tartják, ha velünk kell foglalkozniuk. Amikor a Crush kijött, Amerikában és Angliában alig volt sajtónk, miután azonban az It’s My Life hatalmas sláger lett, némileg megváltozott a helyzet. Az amerikai rádiók először nem tudták eldönteni, hogy játsszák-e a dalt, hogy lehet-e Bon Jovi-t nyomni, de aztán annyira felpörgött a nóta, hogy fordult a kocka. A média rájött, hogy nem tudott minket elintézni, úgyhogy most kompenzálnak, és úgy csinálnak, mintha mindig is támogatták volna a zenekart. Ugyanaz történt velünk, mint pár éve az Aerosmith-szel is: elkezdtek bennünket rehabilitálni…”
MILLIÓK A HÁTTÉRBŐL A Bon Jovi a Crush-féle nagy visszatérés után a háttérbe húzódva, de a nagymúltú szupersztárok szintjén tevékenykedett tovább: kissé eseménytelen újabb albumaik mind nagy sikert hoztak, a country-poppal flörtölő 2007-es Lost Highway-jel a New Jersey óta először az amerikai listák első helyére is felkerültek, és nem nehéz megjósolni, hogy az ideiThe Circle-re is fényes diadalmenet vár. Jon Bon Jovi a zenélés mellett tovább folytatta a filmezést, bár továbbra is elsősorban kisebb költségvetésű, kevésbé kommersz mozikban vállalt szerepeket, amikor csak lehetett, felszólalt az amerikai elnökválasztási kampányokban – a demokrata jelöltek, így John Kerry, majd Barack Obama mellett –, és figyelemre méltó jótékonysági tevékenységet folytatott. A Katrina hurrikán pusztítását követően például 1 millió dollárt adományozott arra a célra, hogy szükséglakásokat építsenek az áldozatoknak, de ugyanígy komoly összegekkel támogatja a Vöröskereszt, illetve különböző AIDS-ellenes alapítványok tevékenységét.
