Botár István csíkszeredai régész kedvenc kutatási területe a középkor, munkaterepe a csíki templomok. Budapesti tanulmányairól hazatérve nem csupán újfajta tudást, hanem a munkához való újfajta hozzáállást is hozott. Meg feleséget.
Úttörő munkásságot végzett az új kormeghatározási eljárások meghonosítása terén is. Munkájáról, munkája eredményeiről, további terveiről, illetve a múltunkhoz való viszonyulásunkról beszél az alábbiakban.
– Nincs különösebb előzménye. Kamaszként szerettem a történelmet, évekig volt Ivanhoe-sisakom kartonból, természetesen, kardom lécből, íjam self-made mogyoróból, rendszeresen ostromoltunk és védtünk várakat a Virág-utcai építőtelepeken. Sok történelmi kalandregényt olvastam. Ez azonban, azt hiszem, majd minden kortársamról elmondható. Ez a szerelem későn érő, tudatos érzelem volt, már az egyetemen.
– A rendszerváltás előtt az ókorkutatás volt divatban, főként a dáko-román kontinuitás tárgyi bizonyítékait keresve. Ezzel párhuzamosan a középkorkutatás, a magyar jelenlét feltárása háttérbe szorult. Hogyan lesz valakiből középkor-kutató?
– Valójában a sors akarta így. Érettségit követően jogásznak készültem, nagy világ- és közösségmegváltó szándékkal. Csakhogy akkoriban, a kilencvenes évek elején a jogi karokra nem nagyon vettek fel magyarokat. Ugye, ez még a magyaroknak elkülönített keretek, illetve a magánegyetemek előtti időszak volt, s ha megfigyeljük, nem igazán vannak 35–50 év közötti magyar jogászok... Két, nagyon elvétett felvételi kísérlet után – ahol nem is az nem bántott, hogy nem vettek fel, inkább az, hogy gátlástalanul alápontoztak –, be kellett látni, hogy váltanom kell. Ekkor olvastam egy ösztöndíjpályázatról, amit kifejezetten erdélyieknek hirdettek meg a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) régészet szakára. Két hely volt, s a kétfordulós felvételit követően 1996-ban kerültem Budapestre. Eleve népvándorlás- és középkor szakra hirdették meg a helyeket, éppen a kérdésben említett torz kutatási helyzet miatt. Végül is rajtunk kívül még négy embert vettek fel, így kerültünk hatan erdélyiek abba az évfolyamba, de csak ketten vittük végig ezt a két korszakot. Ott viszonylag hamar felismertem, hogy mennyi fehér folt, milyen jó kutatási témák vannak Erdély, Székelyföld középkori régészetében, így nem volt kérdés, hogy ezzel kell foglalkozzam.
– Középiskolai tanulmányait Csíkszeredában, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, doktori tanulmányait is ott folytatja. Elegendőnek bizonyult az itthon tanult történelem a budapesti tanulmányok megalapozásához, eredményes elsajátításához?
– Határozottan nem. Nem szégyen bevallani, hogy a mi ottlétünk pozitív diszkriminációnak volt köszönhető, külön felvételiztettek, ösztöndíjat kaptunk. Akkoriban a romániai tananyagban alig érintették Erdély középkorát és azt is még a nyolcvanas évek szellemében, így alig volt erre vonatkozó ismeretünk. A felvételire kiadott anyagot persze bevágtuk, de mindvégig éreztem, hogy óriási hátrányaim vannak évfolyamtársaimmal szemben. Nekünk minden új volt, ami a többieknek magától értődő, természetes. Ők falakat raktak-vakoltak, mi alapokat ástunk és állványokat emeltünk egyszerre. A korábbi két év kudarca, évfolyamtársaim-barátaim, tanáraim támogatása pedig erős motivációt adott arra, hogy igyekezzem ledolgozni azt a hátrányt, ami, megjegyzem, máig sem sikerült... Kivételes tanáraim és kollégáim voltak. A felvételt követően nem pátyolgattak, nem kivételeztek velünk, de mindvégig éreztem a szándékot, hogy segíteni, támogatni akarnak. Ez hál' Istennek máig élő kapcsolatokat, barátságokat eredményezett.
– Korábban említette, hogy Pestre „szabadulva” kezdetben belevetette magát a diákéletbe, majd ugyanoolyan intenzitással a munkába vetette bele magát. Mi eredményezte ezt a váltást?
– Pontosan ez a szeretetteljes, de profi hozzáállás. Nem lehetett folytonos hátramutogatással kibúvókat keresni, de számítani lehetett a megértésre, segítségre. Ez nagyon ösztönző volt. Bevallom, sokszor úgy szigorlatoztam kitűnőre, hogy a kiadott szakirodalmat becsülettel végignyaltam ugyan, de kis rosszindulattal bármikor elvághattak volna, hiszen az alapok erősen hiányosak voltak. És ezt kimondatlanul, de mindannyian éreztük, évfolyamtársak, tanárok egyaránt. Ugyanakkor a diáktársak többsége szintén nagyon komolyan vette a dolgát. Akkoriban tizenvalahányszoros túljelentkezés volt, aki oda bekerült, az tanulni, kutatni akart. Voltak persze link alakok, de a többség hozzáállása húzott magával. Az előzmények ellenére már az első év végén nyilvánvalóvá vált – anélkül, hogy ezt különösebben tudatosan tettem volna –, hogy nekem ez a hivatásom, szeretem és jól akarom majd végezni, itthon.
– A Magyarországon tanult fiatalok közül sokan ragadnak ott, ugyanis már egyetemi éveik alatt baráti és munkakapcsolatokra tesznek szert, sőt, sokan ott alapítanak családot. Ön viszont a hazatérést választotta, sőt, ha jól tudom, onnan hozott magának feleséget. Hogy jött össze mindez?
– A tanszéken nem politizáltunk, nem „magyarkodtunk”. Ennek ellenére mi, erdélyiek éreztük, hogy ottlétünknek akkor van igazán értelme, ha a megszerzett tudást itthon kamatoztatjuk. Ebben nem volt semmiféle külső nyomás, vagy elvárás. Sőt, ha szakmai szempontból nézzük, ésszerűbb volt hazajönni úttörőnek, annak minden nyűgével együtt, mint ottmaradni huszadik régésznek, még ha messze jobb körülmények és fizetés várt volna is ránk. Jellemző minden esetre, hogy abból a hat erdélyi ifjoncból négyen itthon tevékenykedünk. Ha ezt az arányt másutt, más karok, generációk stb. is megtartották volna, ma nem beszélnénk agyelszívásról, sok értékes emberünk itthon tevékenykedne... Ami a feleségem döntését illeti, az hosszabb folyamat volt. Én eléggé alkalmazkodó típus vagyok, de azt nyilvánvalóvá tettem, hogy ebben a kérdésben nincs alternatíva. Adtam magunknak 3–5 évet, hogy megpróbáljuk. Azt mondtam, hogy ha ennyi idő alatt nem sikerül gyökeret verni, akkor pusztán lokálpatriotizmusból nem fogunk itthon kínlódni, de tartoztam annyival magamnak, hogy megpróbáljam, és ő ebben támogatott.
– Hogyan fogadták itthon? Hogyan sikerült beilleszkednie/visszailleszkednie?
– Erre nincs egyértelmű válaszom. A múzeumban volt néhány szakmabeli idősebb kolléga, aki erkölcsileg támogatott, ma is számíthatok rájuk, de a helyzeten változtatni nem volt lehetőségük. Maga az intézmény legalábbis közömbös volt. Évekig nem volt szobám, fél évig a régészeti raktárban, illetve további két évet egy raktárként használt szobában töltöttem az Oil and Gas és hasonló kőolajipari évkönyvek plafonig érő, penészedő halmába vágott sötét lyukban, ahol egy ezeréves kölcsön laptoppal dolgoztam, otthonról hozott fűtőberendezés mellett. Terepre saját biciklivel jártam, fotózni saját gépemmel fotóztam. Az első ásatásra megpályázott összeget kénytelenek voltunk átszervezni egy civil szervezetnek, mert a múzeum nem tudta-akarta kezelni a helyzetet. Nem voltak felkészülve arra, hogy ténylegesen régészettel foglalkozzanak, nem is nagyon érdekelte őket. Nem volt gyűjteménykezelője a régészeti raktárnak, nem volt szintezőnk, restaurátorunk, nem volt infrastruktúránk. Lehetne szépíteni, hogy legalább hagytak dolgozni, s noha ezzel 1989 előtt még lehetett jó pontokat szerezni, 2000 után szerintem kevés. Eléggé elszigeteltek voltunk. Ma már más a helyzet. Most minden székelyföldi múzeumban van régész (eleinte egész Hargita megyében ketten voltunk!), egyre fogékonyabb a média, a politikum, egyre hatékonyabb az örökségvédelmi hivatal, lassan kialakul a kutatási stratégiákat támogató rendszer is, és a múzeum fejlődésével túllépünk az improvizáló korszakon. Legalábbis is Csíkban.
A régészeti örökség nem megújuló erőforrás - 2. rész. Kattintson!
