Az előző cikk folytatása.
– A hazai magyar régészetben nincs középgeneráció, különösen igaz ez a középkorra. Így bármit teszünk az újszerű, és ez nem a mi érdemünk. Hasonló folyamat játszódott le a nyolcvanas években Székelykeresztúron, amikor egy, szintén Budapestről hazakerült, idősebb kolléga kavarta meg az ottani állóvizet, nekünk is példát mutatva. Nem a tudás az új, hanem a hozzáállás. Mi nem mítoszokat alkotunk, nem koncepciókat igazolunk, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy-egy lelőhelyről, tájegység történelméről mit lehet a rendelkezésre álló anyagok alapján objektíven mondani. Ez persze sokszor szárazabb, unalmasabb a színpompás, történelminek nevezett lufiknál, de legalább igaz, vagy legalábbis közeledik afelé. És hát sok apró adatra, kutatásra van szükség ahhoz, hogy nem csak szakmabelieket érintő részeredményekhez, hanem a nagyközönség számára is csomagolható ismerethez jussunk. Itt a legnagyobb a hiány. Itt Csíkban nagyon kevés hiteles korábbi adatra, leletre építhetünk, hiszen itt mi voltunk az első középkoros régészek, és a mi kutatási lehetőségünk is erősen korlátozott volt, legalábbis a közelmúltig. Nem nagyon látják a kollégák és a fenntartó sem, hogy egy-egy kiállítás, könyv sok előzetes munkát feltételez. Ugyanakkor valóban volt-van néhány olyan eljárás, amit Erdély-szinten mi vezettünk be elsőként. Eleinte kinevettek, amikor C14-es vizsgálatokat végeztettünk középkori temetkezéseken. Dendrokronológiával, azaz a fák évgyűrűinek mérésére alapozott keltezési módszerrel ma is csak mi foglalkoznunk egész Erdélyben. Pár éve a magnetometriás felméréseket, a légifotózást, a GPS-t, a fémkeresőt még csak tévéből láttuk, ma már kipróbáltuk, használjuk őket. Igaz, hogy esetlegesen, különös erőfeszítések-lobbizások árán, de öt éve még egy lelőhelyre kijutni is nehézkes volt.
– Melyek voltak legemlékezetesebb munkái, legnagyobb szakmai sikerei?
– Ez egy pályazáró interjúban jól hangzana, dehát valójában még magam is kezdő vagyok, így „sikereim” eléggé szubjektívak, majd kiderül, hogy a folyamatban lévő munkákból mi lesz maradandó. Minden esetre a lokális, helytörténeti kereteken túlmutató lehet a korai település- és egyházszervezet kiépülésével kapcsolatos meglátásunk. Ha több további esetben is igazolódik, hogy már a 11–12. században laktak itt magyarok, illetve hogy a 12. századra már kialakult itt, Erdély keleti szélén is az egyházszervezet, akkor ez Erdély és a teljes Magyar Királyság Árpád-kori történetének fontos mozzanata lehet. Ehhez kapcsolódnak a csíki templomásatások, különösen a csíksomlyói, illetve az újabb településásatások, mint az idei csíkszentkirályi. Maradandó élmény a csíkszenttamási Csonkatorony ásatása, ahol első ízben tárult a szemünk elé elbontott Árpád-kori, félköríves szentély. Szintén emlékezetes a csíksomlyói ásatás, ahol az első S-végű hajkarikák (Árpád-kori viselet részei) előbukkantak. Újabb fejlemény a dendrokronológiai laboratórium, amely az első ilyen jellegű létesítmény Erdélyben, és amely a kezdeti gyermekbetegségek ellenére, sok új izgalmas eredményt hozott, mint például a székelyderzsi erődtemplom fedélszerkezetének pontos keltezése. E munkánk kapcsán több rangos külföldi konferencián is bemutathattuk hazai eredményeinket.
– Hogyan értékeli, milyen a székelység körében a múlt ismerete, hogyan viszonyulunk múltunk tárgyi emlékeihez?
– Van székely múltismeret? A források és a kutatások hiánya miatt ma még elég keveset tudunk Székelyföld 10–16. századi történetéről. Emiatt viszonylag kevesen vannak, akik őszintén érdeklődnek a tényleges, olykor száraz adatok, történelem iránt, viszont sokkal szélesebb a közömbösök, illetve a fantáziálók tábora. Előbbiek közömbössége, ellenérzése érthető, de egyre kevésbé elfogadható. Évtizedekig elzárták előlük a tényleges ismereteket, ilyesféle kutatások nem folytak, a régészet, a történelem politikai eszköz volt, azzal a céllal, hogy jelenkori politikai, nacionalista ideológiákat igazoljanak, sulykoljanak. Ennek hatása máig érzékelhető, szinte mindig elhangzik, hogy csak éppen dákokat ne találjanak. Mintha erről az amúgy a nálunk is számos dák leletek tehenének. Ők még tájékoztatással nevelhetők, érdekeltté tehetők. Utóbbiak vonzódása a távoli ősök, népek, birodalmak, a póttörténelem iránt szintén érthető, még ha követni elég nehéz is őket. Gyakran azonban nem a történelmi érdeklődés vezeti őket, hanem a jelenidejű frusztráltság, kompenzálás. Sajnos ez a tábor egyre növekszik, és egyre kevésbé látom lehetségesnek, hogy egy „szkíta-etruszk” irányultságú embert érdekeltté lehetne tenni abban, hogy a kozmási 16. századi kúria feltárását is magáénak érezze. Eleve gyanúval, kétkedéssel közelít mindent, ami nem illeszkedik az általa hitt környezetbe. Így a tényleges, kézzelfogható történelem helyett meggyőződéssel hiszi, hogy ez csak arra való, hogy elterelje a figyelmet az évezredeket-kontinenseket átívelő saját koncepciójának. Ami a tárgyi emlékeket illeti, itt is sokféle magatartással találkoztam. Ma a robbanásszerű infrastruktúrafejlesztések időszakában elég nehéz elmagyarázni a politikusnak, az ebből élő kivitelezőnek és a gázra váró gazdának, hogy a vezetékek, csatornák, utak, plázák építésekor olykor lelőhelyeket bolygatnak meg, tüntetnek el örökre. Ha nem szedjük össze a morzsákat, nehéz lesz rekonstruálni a történelmet. Szép, új világba ébredünk, ahol a történelem a közelmúlttal kezdődik és majd a Discovery-n nézzük a régészeti tárgyú, de hozzánk nem kötődő filmeket. Egy aktuális, helyi példa: a csíkszeredai Mikó-vár előtt úgy alakították ki a szemnek valóban tetszetős teret, hogy a vár tényleges emlékeit – a külső-belső árkot – alig kutatták meg és csak felületesen mutatták be. Nem beszélve a vár előtt betemetett 14–15. századi és 4. századi házhelyekről, amelyek feltárására nem volt idő, pénz, igény, így a város tényleges történeti emlékei továbbra is az angol gyep alatt rejtőzködnek. A médiában egyre nagyobb teret kapó kisebb-nagyobb helytörténeti kutatásoknak van viszont egy másik irányú eredménye is. Egyre több önkormányzat, vállalkozó látja be, hogy a régészeti örökség nem megújuló erőforrás. Amit elbontunk, az örökre elveszett. Egyre többen érdeklődnek és hajlandók áldozni arra, hogy feltárjuk a falujuk, telkük alatt lappangó emlékeinket. Bízom benne, hogy ez a tudatosság a nem túl távoli jövőben általánossá válik. A terepen dolgozva gyakran tapasztalom, hogy a pityókáját szedő, a traktorját vezető egyszerű gazda őszinte érdeklődéssel figyeli a mellette bóklászó, a szántóból cserepeket gyűjtögető régészt és vele együtt tud örülni egy-egy szebb töredéknek. Látja és érzi, hogy ez az ő múltja.
– Véleménye szerint milyen jelenleg a történelemoktatás? Mire kellene nagyobb hangsúlyt fektetni?
– Az iskolai oktatást nem tudom megítélni, mert nem ismerem. Frissen végzett, vagy még egyetemista kollégáimon viszont látom, hogy olykor meglehetősen felületes ismeretekkel jönnek haza, módszertani és lexikális tudás szempontjából egyaránt, és ez nem az ő hibájuk. Bár az utóbbi időben a vendégtanári programnak, az erdélyi magyar régészeti egyesület tevékenységének köszönhetően egyre javul a helyzet. A helyi oktatásban nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a helytörténetre (az internet világában sokan alig ismerik környezetüket!) és a történeti módszertanra is. Ne csak évszámokat biflázzanak be a gyerkőcök, hanem ismerjék a történelem és a társtudományok – régészet, oklevéltan, történeti helynévtan stb. – legalapvetőbb munkamódszereit. Tudják, hogy mitől adat egy adat, mire lehet építeni és mire nem. Kritikus, önálló gondolkodásra és szemléletre kellene ösztönözni őket. Így kevésbé lesznek kitéve a történeti fantasy-nek és jobban értékelik környezetük történeti emlékeit is.
Brassói Lapok (www.brasso.ro)
