A rock and roll és a diplomácia összekapcsolódásáról azt hihetnénk, hogy legalább olyan szürreális, mint a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon. Simonyi András, aki 2002 és 2007 között képviselte hazánkat nagykövetként Amerikában, bebizonyította, hogy a két dolog ötvözése nem lehetetlen. Tapasztalataiból könyvet írt, amely nemrég jelent meg Csúcsrajáratva címmel.

2006. március 16-án tele voltak az újságok azzal, hogy George W. Bush összekeverte a magyarok 48-as forradalmát 1956-tal, amikor március 15-én rövid beszédet mondott a Washingtonban tartott megemlékezéseken és 50 évvel ezelőttinek titulálta a forradalmat. Az újságok a tudatlan elnök újabb bakijáról, és az elnököt összezavaró, rosszul megfogalmazott meghívóról cikkeztek.

Ugyanez a történet Simonyi András Csúcsrajáratva című könyvében is szerepel. A volt nagykövet leírja: központi feladatuknak tartották, hogy 2006 az Amerikai Egyesült Államokban is az 1956-os magyarországi forradalom ötvenedik évfordulójáról szóljon, hogy az év folyamán tartott megemlékezéseknek kellő diplomáciai súlyt adjanak. Sikerült is. Az ünnepségek egy részét az amerikai állam fizette, Bush júniusban Magyarországra látogatott, a látogatása alatt tett ígéretéhez híven pedig október 29-én a Fehér Házban - ahol nem gyakran szoktak mozizni -, impozáns vendégek jelenlétében levetítették a Szabadság Szerelem című filmet. Ekkorra, mint tudjuk itthon már eldurvultak az évfordulós "ünneplések", nem éppen úgy kerültünk be a világhíradókba, mint, ahogy azt Simonyiék Washingtonban elképzelték.

Ez tehát a háttér, és nézzük magát a Bush-blamázst. Az, hogy a demokratikus Magyarország kialakulásában fontos szerepet játszó forradalmakra (1948,1956, 1989) emlékező, de az 56-os évfordulóra fókuszáló, március 15-én megtartott, washingtoni ünnepségre eljött az Amerikai Egyesült Államok Elnöke egyáltalán nem volt magától értetődő dolog. Egy fontos és kivételes gesztus volt - meséli Simonyi a könyvében. Tévesztésről pedig szó sem volt, hiszen a rendezvény nem csak 48-ról és nem is csak 56-ról szólt. Ráadásul, Bush olyannyira nem vette félvállról a dolgot, hogy amint megtudta Simonyitól, hogy a jelenlévők között sok 56-os magyar foglalt helyet, ott helyben - egy Simonyitól kért tollal - átírta a beszédét.

Egy történet, két olvasat. Nagy tanulság. Itthonról valahogy még a ránk hízelgő gesztusok is negatívumnak tűnnek. Valahogy mindig találunk okot a sértődésre, az ellentétek szítására.

Simonyi András könyve rövid anekdotaszerűen előadott történetekkel van teli. Nem kronologikusan halad, egy-egy témát több sztorival, több oldalról is megvilágít. A változatos, sokféle történetek füzére összeáll egy egésszé, mert mindegyik két nagyon fontos üzenetet hordoz: Az egyik üzenet, hogy fel kell számolnunk a falakat és korlátokat. A falakat, amelyek elválasztanak minket egymástól országon belül, és amelyek elválasztanak minket a többi országtól. A korlátokat, amelyek gátat szabnak a gondolatoknak és cselekvéseknek, merni kell kitörni, és teret kell hagyni a szokatlannak, az újnak, a kreatívnak.

A másik üzenet arról szól, hogy az alapos tudással és reális énképpel felvértezett bátorság és magabiztosság elengedhetetlen az előrehaladáshoz, a sebnyalogatás viszont csak hátráltat. "Azok az országok ugyanis, amelyeknek tartása, önbecsülése, egészséges önkritikája van, amelyek nem komplexusok által korlátozva figyelik a világot, azok nem kérnek állandóan helyreigazítást" - írja Simonyi a hozzá kötődő talán legismertebb sztori a Colbert Report kapcsán. Amikor a végül Megyeri névre elkeresztelt híd kis híján Colbert híd lett és Colbert egész egyszerűen letökfejezte a névpályázat másik esélyesét, Zrínyi Miklóst, majd később közölte, hogy a magyarok annyira bénák, hogy még gitározni sem tudnak, akár hőböröghettünk is volna sértetten, mint például a kazahok Sasha Baron Cohen Borat-filmje miatt. Szerencsére Simonyi tudta, hogy sokkal jobb pr fogás, elmenni a Colberthez és minden okoskodás nélkül, lazán bebizonyítani, hogy a magyarok értik a humort, jó fejek, vagányok olyannyira, hogy még a nagykövetük is képes a húrok közé csapni ország-világ szeme láttára, nem is akárhogy.

Érdekes szembesülni Simonyi látásmódjával, aki - ahogy könyvéből kiderül - édesapja munkájának köszönhetően gyerekként Koppenhágában szívta a szabad élet levegőjét, ahol legjobb barátja egy amerikai kisfiúvolt, hallgatta a legmenőbb rock and roll sztárok lemezeit, és még Marthin Luter Kinggel is találkozott, sokáig rockzenésznek készült, és miután betöltötte a NATO-nagyköveti posztot öt évig képviselte a magyarságot Amerikában. Látja a diplomácia világát úgy, ahogy egy fegyelmezett diplomata, de úgy is, ahogy egy vagány rockzenész láthatja. Látja a magyarokat nemcsak belülről, de a külső szemlélő szemével is, és Amerikát is úgy mutatja be, hogy a könyv olvasása közben egyszerre érezzük bennfentesnek és külső szemlélőnek magunkat.

Persze lehet szidni a látszat-vigyorgó, hamburgerzabáló amerikaiakat, de Simonyi elmondja, hogy szerinte a keep smiling-filozófia mögött nem felszínesség, hanem töretlen optimizmus van. Még ha előszeretettel kritizáljuk is Amerikát, Simonyi könyvét olvasva valószínűleg megfordul a fejünkben, hogy nem lenne rossz, ha nálunk is természetes lenne, hogy a rendőr ugyanúgy megbünteti a gyorshajtó külügyminisztert, mint bárki mást. Ha nálunk is főben járó bűn lenne, ha vezető beosztásban valaki drága és felesleges üzleti ebédeket a háttérintézmény pénzéből fizet ki. Simonyi leírja, hogy Amerikában mindenki tudatában van, hogy soha nem kap második esélyt az első jó benyomás kialakítására és, hogy egy politikusnál nem az a kérdés, mit tesz majd a hazájáért, hanem hogy mit tett ma a hazájáért és még egy fogadáson sem nézik el, ha egy politikus hosszú és semmitmondó beszéddel rabolja a többiek idejét.

De nehogy azt higgye valaki, hogy a Csúcsrajáratva egy Amerikát ajnározó, fárasztóan okoskodó könyv. Élvezetes, érdekfeszítő olvasmány, amelynek szinte minden oldalán világsztárok, politikai hatalmasságok neveivel találkozunk. A volt nagykövet, számos fontos magyar siker megemlítése mellett, azt sem rejti véka alá, hogy a hazai politikusok bizony követtek el olyan diplomáciai baklövéseket, amit nem kis idő és energia volt elfeledtetni, amire még az amerikai külügyi államtitkár is azt mondta: „Hűha, erre most le kell ülnöm, ilyen még nem volt a praxisomban." Simonyi mindezt anélkül teszi, hogy politizálna, vagy egyáltalán neveket említene. A Csúcsrajáratva kicsit napló, kicsit tankönyv (legalábbis érdemes belőle tanulni), nagyon optimista, és nagyon kritikus.

Könnyed stílusban, de tartalmasan, személyes, de egyáltalán nem személyeskedő hangon beszél a diplomáciáról, egy olyan dologról, amiről az átlagolvasó azt gondolná, hogy dögunalmas téma. Simonyi könyvét olvasva kicsit bepillanthatunk oda, ahol a nagypolitika készül és rájöhetünk, hogy a politikus is ember, és hogy a nagy döntések hátterében is apró, személyes gesztusok vannak.

Jelzésértékű, hogy az első fejezetek egyikében azt írja le, hogyan került közel a zenéhez gyerekként, az utolsó fejezet főszereplője pedig a zenészlegenda, Steve Winwood. Zenével kezdődik tehát és zenével is zárul a könyv, de ami közte van, az kőkemény diplomácia. Csak éppen van benne egy jó adag "rock and roll."