Párbeszéd Az élet értelme-előadás után: Sziszifosz: És, kiderült, hogy mi az élet értelme?/ Szundi: Csak nem képzeled, hogy elárulom? /rövid szünet /Szundi: Szerinted? /Sziszifosz: Csak nem képzeled, hogy elárulom? rövid szünet, ismétlés a végtelenségig.

A Tünet Együttes (ismét, tün/et/tető jelleggel) olyan témát választott, ami már régóta foglalkoztat(ja a nyugati civilizációt): a választás lehetőségét az élet(em) végességének tükrében. Hogy mivel, hogyan múl(atom) az idő(m). Hogy legyen értelme(m). 

Erre a maga tünékenységében még mindig a színház tűnik az egyik legjobb választásnak, hiszen a színház elvileg maga a koncentrált jelen-lét. Az egyszeri és megismételhetetlen színházi órákban a legkisebb az esélye annak, hogy egyetlen pillanatát is el akarná-tudná hagyni az ember egy jövőbe vagy múltba vivő fantázia kedvéért – főleg a játszók, de ha a játszó és a játék elég jó, vonatkozik ez a nézőre is. 

A Tünet pedig most is képes koncentrálni (engem; a jelent/re, a gondolatokat/ra): eljátszik az idővel és velem, értelmesen, humorosan, eredeti momentumokkal, szövegben-táncban-mozgásban. Ismétlődő motívumokkal és meglepetésekkel megtűzdelt, jó ritmusú – egy nemcsak a friss élőzenei játék(osság) (Márkos Albert és G. Szabó Hunor nem csupán kíséreti zenéje) miatt „jazzes” előadás. 

Szabó Réka társulata Bánki Gergővel kiegészülve egy egyszerű ötlet igen átgondolt megvalósításával lehetővé tette azt, hogy a szövegközpontú hagyomány értelmezési alapját képező verbális elemeket is szortírozhassam kedvemre a kezembe adott készülék csavargatásával, anélkül, hogy a követhetőség a befogadói tűréshatárt átlépné. 

A születés és a halál keretébe szorított órában minden csatornán más színpadi szereplő monológja hallható a fülhallgatón, aki saját nevét használva személyesen nekem, olykor a másiknak mesél, konferál, „performál”. A monológokon kívül befoghatok kevéssé sikeresen kezdeményezett dialógusokat, abszurd hangkórust, vagy két törékeny lapocka (Góbi Ritáé) között elhangzó párbeszédeket is, egészen a legkülönfélébb hangokig. 

Közelebb kerülhetek a hangszínekhez, a bonyolultabb mozgáskombinációk utáni lélegzetvételek szaporaságához, a játszók jelen-létéhez.
Az önmaga körül forgó Vadas Zsófia Tamarához, aki sajátosan elrévedő hangján halállal való találkozásokról mesél töretlenül, a könnyeden hajlékony Góbi Ritához, aki identitását számba véve szegül szembe pimaszul, ha táncra szólítják fel. 

A show-mant imitáló Bánki Gergőhöz, aki újra és újra nekirugaszkodik a boldogság-varázslatnak, Szász Danihoz, aki őstehetségé-monológja után táncos munkabemutatót tart, vagy a kedvesen kíváncsi Szabó Mártához, aki képzeletben végigvezet egy otthonon, ami vele együtt elfér egy kis papírdobozban. 

Megpróbálhatok szerepköröket, stratégiákat, témákat és nem utolsó sorban játékstílusokat társítani a monomán jellegű életvariációkhoz, az értelem-értelmezés részeként: genetika, szocializáció, otthon, család, művészet, halál, boldogság, stilizált, játékosan, parodisztikusan, ironikusan, naiv kisreálban tálalva. Mindegyikük egy Sziszifosz-karikatúra a maga „kevert” kompaktságával, melyet 15 percenként kénytelen újrakezdeni. 

A „megtervezett” és koncepcionálisan „rögtönzött” improvizációkkal módosuló 15 perces szekvenciákon belül a néző az, aki teljesen szabadon még stratégiát is válthat: a csapongás helyett hosszabban elidőzhet egy-egy személynél is, sőt, hallgathat valakit és közben követheti a kellékek, személyek vándorlását.
Mint a két zenész: reagálok, kísérek, meg is kergetnek (mint Márkust Albertet) – gondolatilag. Az olyan mondatok, minthogy a titok lényege nem maga a tartalom, hanem az ok. Vagy hogy a rémület az bizony az élet velejárója. 

Az olyan mozzanatok, melyek egyszeriségükben megismételhetetlenek, és úgy tűnik, mégis visszatérnek, hiszen ismétlődő dolgok képezik az élet velejét, például tojásként: hirtelen bekapva és szétroppantva héját, vagy a két tenyér közt ütve széjjel, prézlivel szórva fel. A kezdet és a vég. „Süsd meg, közönség...” 

Nézőként megfigyelhetem magam megfigyelés közben. Figyelmemre a technika használata a keret elejét megelőző, mintegy játékon kívüli „gyakorlással”, bemelegítő becsavargatással együtt hangsúlyozottan ráirányítja a figyelmemet. A választás, mint az „értelemmel” szelektált figyelem? Figyelmesen szelektált értelem? 

A performansz-felütés után, az élet-halál kereten belüli előadás (nem) visszafelé számlálódó hatvan percében megpróbálhatok felépíteni egy értelmes dramaturgiai hálót, rendszert magamban a látottakról. Választhatok a különféle értelmezési stratégiák közül, miközben azzal is szembesülök, hogy az életem értelme az értelmezés maga. 

Az ismétlés körkörös mégis rendjét olyan törvényszerűen módosítja a szereplők egy-egy mégiscsak találkozása, a megismerttől való eltérő modifikációk, mint amilyen természetességgel megjelenik az irracionalitás maga, egy angyal. Klasszikus fehérben, puha tollból készült szárnyakkal. Csakhogy itt is kilóg a „drót”, és csámpa a tánc: odaböffentve inti a hírt az épp zenekarrá összeállt közösségnek, hogy aztán mindenki a saját témáján belül, önmagában járja tovább ugyanazt a kijelölt utat a negyed óra következő végpontjáig. 

Amint lejár az idő, sötét lesz újra. A végén Gőz István sírhalom-háta hajóz a végtelen felé. Szabó Réka rémálom-víziója onnan indítja útnak ezt az egészet, hogy neki már van valakije, akire úgy gondolhat, hogy előtte szeretne meghalni; maradjon performansz-meglepetés, hogy kire és mivel koccinthatunk vele.
Lehet, hogy az élet értelme a meglepetés maga?