35 éve jelent a Kraftwerk Autobahn című lemeze, mellyel új korszak kezdődött a popzenében. Addig  a popban csak kétsávos utak voltak, sok-sok balesettel, de a Kraftwerk elhozta a végtelen száguldást, és az időgépet is, melyhez nem is kellett volna autópálya. Tőlük eredeztethetjük az erekronikus zenét, ami nem azt jelenti, hogy a Kraftwerk volt az első számítógépekkel operáló zenekar.

A Kraftwerk az elektronikus koncept arttal, komplex, következes imázsával, a pop és a kortárs zene közötti különbségek elmosásával a popkultúra egyik legerősebb posztmodern gesztusát lépte meg. A gyors sávban mentek, senki nem előzte meg őket – 1981-ig a Computer World megjelenéséig. Mi azonban csak a jubileumi kiadások első három remaszterizált albumát tettük be lejátszónkba, egy szigorúan képzeletbeli autópályán haladva.

A 35 éves jubileumi kiadásokat új coverrel jelentették meg – ez nem biztos, hogy jó ötlet volt. Igaz, hogy csak a külső papírtasak kapott új arculatot, a műanyag tokban már az eredeti címlapkép látható, de erről is lemaradt a klasszikus albumokon szereplő zenekarnév és lemezcím. Kissé furán mutat például Emil Schult emblematikus, idilli tájképet ábrázoló grafikája az albumcím nélkül. A feliratok is a kompozíció részei, és akkor ezen most nem is lovagolnánk többet. 

Csak helyeselni tudjuk, hogy nem adták ki ebben a sorozatban a korai, kísérletező munkákat, mert a Kraftwerk tényleges karrierje az 1974-ben megjelent Autobahn című albummal kezdődött. A Mini-Moogra emlékeztető hangszínnel és más, ős-számítógépek által kikísérletezett hangokkal új fejezet nyitottak a popkultúrában. Nélkülük másmilyen lett volna a hetvenes évek végén szárba szökkenő dekadens, hűvös new wave sound, és a szinti-pop is. 

A 22 perces Stockhausen hatását mutató első tétel a lemez legfontosabb része, a fő témából mixelt kislemez óriási nemzetközi sikert aratott, bekerült az angol és amerikai TOP 10-be.
A címadó kompozícióból „kérte kölcsön” a Magyar Televízió az 1979 decemberében indított Pulzus című műsoruk főcímzenéjének első néhány másodpercét, de a Mitternacht című szerzemény is számos televíziós aláfestő zenében köszönt vissza, ha éppen valami rémes képsort akartak illusztrálni. 

Az Autobahn az első úgymond koncept lemezük. Itt az autózás élményét, kulisszavilágát, monotóniáját jelenítették meg, alapvetően dobgépekre fogalmazva meg a ritmikát. Érdekes, hogy míg ez a lemezük korlátozott példányban egy importszerződésnek köszönhetően kapható volt a magyar lemezboltokban, a sokkal sikeresebb későbbi albumok már nem. Kivéve az Electric Cafét, melyet még a Hungaroton/Gong is megjelentetett. Az album (SLPXL 37117 Kraftwerk / Electric Cafe LP) egy-egy darabja a nemzetközi börzéken rekordárakon kel el. 

Az Autobahn nemzetközi sikerének köszönhetően a Kraftwerk be tudott invesztálni a düsseldorfi titokzatos KlingKlang stúdió fejlesztésébe, így már  részben új hangzással tudták megjelentetni az 1975-ös Radioactivity című munkájukat, mely a popularitása ellenére kevésbé volt sikeres az angol nyelvterületeken, viszont Európában a zenekar növelni tudta vele népszerűségét. 

Már az Autobahn miatt is megvádolták őket, hogy nácik (!?), mert az autópálya olyan náci dolog (!?). Aztán jött a Radioactivity, melyen a német néprádiót, a Deutscher Kleinempfängert  láthatjuk, mely készüléken állítólag volt horogkereszt is, de a harmincas évek Németországában mindenen volt horogkereszt. A Kraftwerk borítóján természetesen nincs. Ráadásul a lemez egyik üzenete épp a medializált tér manipulálhatóságára, nem beszélve arról, hogy a zenekar az atomenergia veszélyeire is felhívja a figyelmet. 

A címadó szám az indie-rock szubkultúra egyik legtöbbet feldolgozott felvétele, de gyakorlatilag minden zenei irányzat elkészítette a saját értelmezését a hipnotikus dalból. Ez az első Kraftwerk-album, melyen a magyar származású Karl Bartos is játszik - Klaus Roedert váltotta. 

A lemez hangszíne sok esetben a rádióhullámok illetve a rádió éterben hallható hangokat imitálja, ettől kicsit olyan "Mézga Aladár keresi MZ/X-et" jellege lesz a lemeznek, de hát a koncepció az koncepció.
Az album címével ellentétben nem éppen rádióbarát, a zenekar nem tudott ellenállni a nettó kísérleti zajtunningnak (Intermission, News, The Voice Of Energy), valójában a címadó dal mellett az Airwaves, és az Antenna szerzemények azok, melyeket oda lehetett adni anno a rádiós szerkesztőknek. 

A lemez érdekessége, hogy a Radio Stars felvezető effektje majd visszaköszön az 1978-as The Robots című dalban, és hogy hőseinknek még egy szóviccre is futotta: a lemez utolsó dala Ohm, Sweet Ohm címet kapta. 

Az autópálya tematika után a vonatozás nem tűnt első hallásra kreatív ötletnek, miközben a Trans Europe Express talán a Kraftwerk legfontosabb albuma, olyan, mint egy „művészregény”. Persze, azok akik azt mondják, hogy eztán egy repülőgépes tematikát is joggal várhattunk volna el tőlük, azoknak nincs igazuk, mert a Trans Europe Express inkább egy attitűdről, az identitás kereséséről szól, semmint a nettó vonatozásról.
 
Az album borítója a cover portréfotózás egyik legemlékezetesebb vizuális gesztusa, és itt nem állnánk meg: a Los Angeles-i Record Plant stúdióban kikevert album a maga nemében tökéletes munka, a popkultúra egyik legemlékezetesebb mutatványa, a hideg elegancia mesterműve. Még David Bowie-ra is óriási hatással volt, a dark-rock Siouxsie and the Banshees pedig feldolgozta a lemez talán legjobb számát, a The Hall Of Mirrorst. 

Ezen a lemezen már nincs üresjárat, minden felvétel szerethető, ott van például a nyitó Europe Endless, vagy a szintén nagy sláger Showroom Dummies. 

Csak remélni tudjuk, hogy kedvet csináltunk a zenekar további fontos albumaihoz, a Man Machine című konstruktivista kiáltványhoz, a játékosabb Computer Worldhöz, vagy a már az elektrót előlegező,  Electric Caféhoz, melynek Musique Non-Stop című száma a Poptarisznya című rádióműsor szignáljában is hallható volt.