Nem kell zavarba jönnünk, nyugodtan kijelenthetjük: Márai Sándor Bolhapiac című, 75 év után újra megjelent tárcanovellákat tartalmazó gyűjteménye irodalmi szenzáció.

És akkor pontosítsunk: nemcsak tárcákat, de klasszikus elbeszéléseket is tartalmaz a kötet, melyekről elmondható: első osztályú, Kosztolányi színvonalán megalkotott szövegeket olvashatunk. Nagy kérdés: ha ilyen jók ezek az irodalmi igényű rögtönzések, akkor miért kellett 75 évet várni a megjelentetésükre? Nos – és itt jön a második pontosítás – a könyv (igaz, részint más írásokkal kiegészítve) ezzel a címmel 1944-ben újra megjelent. 

A Bolhapiac eredeti szövegeit a szerző az Újság című lapban publikálta, Márai 1953-as Naplójából tudható, hogy igen közel álltak hozzá ezek a parádés rögtönzések, mely közül néhány – köztük a Jóslás kártyából – nemcsak hogy kiváló elbeszélés, de alaposan meg is előzte a korát. A Jóslás kártyából című novellafüzér igazi posztmodern szöveg, ahogy a kártya lapjai keverednek, úgy alakul a szöveg. 

Ezt az elegáns játékosságot Garaczi László posztmodern programadó könyvében, a Plasztik című munkájában fedezi fel magának. Minden szöveg nívós írás, melyek konzervatív habitusról árulkodnak ugyan („Ön érzéki rabságban él, rest és tunya a jóhoz.”), de végtelenül könnyűek, szórakoztatóak is egyben.
A kevésbé jól sikerült írásokban is annyi a stíluselegancia, hogy az ember nem tudja letenni őket, és minden novella (általában 5-6 oldalasak) tartalmaz néhány emlékezetes mondatot. 

Márai szórja a gyöngyöket, ott van például a 37,4 C című írás nyitó mondata: „A városnak általában egészen kis könnyű láza van, csak 
37,4 C. Van, amikor ki tudjuk következtetni, hogy mikor játszódik a cselekmény („Egy nőnek házasságot ígért harminc évvel ezelőtt, 1903-ban), de ezek az alkalmi írások sem kötődnek úgymond szigorúan aktualitásokhoz. 

Márainak minden megnyilvánulása irodalmi értékű volt, akkor is, ha újságot vett a rikkancstól, vagy ha orvoshoz ment, hogy kivizsgáltassa magát. A civil létben is kizárólag íróként nyilvánult meg. 

E könnyű kézzel írott szövegek jórészt ironikusak, Márai nem akart a morál mérnöke lenni, ugyanakkor ellát minket néhány elegáns aforizmával. Jórészt arcélek jelennek meg előttünk. Ott van a hetvenéves Srasserné, aki férjhez akar menni, mert úgy érzi, hogy öreg korára neki is joga van a boldogsághoz, de ott van Popper, a dilettáns, mégis minden nap mániásan alkotó író, akiről ezt mondja: „Elborzadva tűnődöm most, utólag, mikor a mesterséget már minden változatban láttam: talán mégis író volt Popper?” 

Ezeket a figurákat Márai kiszabadította az elitirodalom könyvtárszobájából, és felmutatta őket a napilapok hasábjain, de olyan megkapó, szerethető módon, hogy nem tudjuk másképp hívni e vázlatosan áttetsző, mégis precíz szövegeket, csak novelláknak.