Még Layne Staley nélkül is közel tökéletes koncertet adott a Petőfi Csarnokban a Seattle-mozgalom egyik vezérhajója, az Alice In Chains.

Ha lehet hinni a híreknek, 2006 nyarán alig több mint 50 jegy fogyott el a Petőfi Csarnokba meghirdetett Alice In Chains koncertre, ami aztán ennek köszönhetően jól el is maradt. Alighanem az évszázad egyik legnagyobb rejtélye marad, hogy hol volt három és fél évvel ezelőtt az a bő kétezer ember, akik most dugig megtöltötték a városligeti szocreál betonbarlangot… De végülis a lényeg az, hogy amolyan osztálytalálkozó-jelleggel tényleg szinte mindenki itt volt, aki látni akarta a ’90-es évek első felének egyik legfontosabb és legjobb amerikai hard rock/metal – vagy ahogy akkoriban a könnyebb beskatulyázhatóság érdekében mondták rájuk, grunge – zenekarát. Sokan még a kínai piacos kockás flanelingeket is előkukázták valamelyik szekrény legmélyéről, hogy teljes legyen a nosztalgia.

Mindez azért is érdekes, mert a mai Alice In Chains igyekszik pont nem erre építeni. Ingoványos talajon járnak, hiszen eredeti énekesük, Layne Staley több mint hét éve halott, helyén pedig egy olyan frontember áll William DuVall személyében, akinek hangja ugyan hasonlít, kiállása azonban – már csak bőrszíne miatt is – totális ellenpólusa elődjének. A 14 év szünet után szeptemberben megérkezett Black Gives Way To Blue lemez mindenesetre a jelek szerint sokakat meggyőzött arról, hogy néha pótolhatatlannak hitt tagok nélkül is tovább haladhat a vonat…


Nos, ha valaki még netán kétségek között érkezett volna a PeCsába, az a valamivel fél kilenc után kezdődő, előzenekar nélküli koncert láttán nagy valószínűséggel véglegesen sutba dobta az előítéleteit. Mert lehet ugyan, hogy legelöl nem egy sápadt, napszemüveges, hegekkel teli karú fehér srác énekelte az előző évtized leglélekcsupaszítóbb, legmélyebb rockdalait, de hogy ez a négyes Layne nélkül is az Alice In Chains, az egészen biztos. A dolog eleve ott kezdődik, hogy a megszólalás, a hangzás, Jerry Cantrell dalszerzői stílusa összekeverhetetlen, aminek köszönhetően a friss szerzemények élőben sem lógtak ki a régiek közül, a régiek pedig DuVall kiváló képességeinek köszönhetően tökéletesen szólaltak meg. Fanyalgók nyilván mindig vannak, de ha valakit a keserű és megmásíthatatlan tények ismerete nélkül háttal beállítanak a színpad elé a koncertnyitó Dirt-ös hármas alatt, az alighanem magabiztosan vágja rá, hogy igen, ez Layne, méghozzá remek formában, és netán még azt is megkérdezi, miként sikerült lehozni a heroinról…

A zenekar persze tisztában van vele, hogy izzadva kell bizonyítaniuk, mennyire jók, így aztán lazáskodásnak, üresjáratnak írmagja sem volt a több mint száz perces koncert során: Cantrell ugyan állítólag nem volt valami jól, de ez nem látszott rajta, Mike Inez, DuVall és Sean Kinney pedig fokozatosan vadultak be, éreztek rá a közönség hullámhosszára. A megjelentek elsősorban persze az első három lemez klasszikusait fogadták a legnagyobb örömmel, de nem volt nehéz észrevenni, hogy a Check My Brain és az A Looking In View már most feliratkoztak ezek mellé az örökranglistán. Így aztán vérprofi módon követték egymást a kizárólag száz százalékos szerzemények, annak rendje és módja szerint nagy felhördülésekkel, elérzékenyülésekkel, „na most figyelj”-ekkel – ahogy az már az errefelé még sosem látott legendáknál lenni szokott. Nincsenek már olyan sokan, így aztán maradandó élmény az ilyesmi. Pláne, hogy tökéletes arányérzékkel kezelték a háttérvetítést és a fényeket is, a hangzás olyan volt, mint ahogy azt a nagykönyvben megírták, a koncert pedig az Alice In Chains két talán legnagyobb dalával, a Would?-dal és a Roosterrel zárult.

Néha tényleg sikerülhet, amire senki sem számít.