A Párhuzamos Óra „pintéres” darab. Párhuzamos áthallások, szövegben, zenében, aktuális gondolatok országról-világról, ötletek és ötletes megoldások, lendület, kevertség. Aki viszont nem látta eddig a társulatot és munkáikat, talán mégse ezzel az előadással kezdje az ismerkedést.

A Párhuzamos Óra tanmese, mely rosszul végződik. Egy utópisztikus teokrácia iskolájában zajlik. A ’ma’ globalizációstól, harmadik atomháborústól már történelmi tananyag csupán, ahol Adolf és Gorbacsov akár egy névként vész az idők homályába az ifjú nebulók fejében. Az aktuális világkép szerint griffmadarak tartják a fölkorongot, ám az uralkodó Párducisten világában mintha mi sem változott volna azon kívül, hogy a társadalmi berendezkedés és a hétköznapok szokásrendje a vallás függvényei. 

A hatalom ugyanúgy visszaél hatalmával, korrupt és szeszélyes, mint ma. A mához hasonlóan nagy a társadalmi szakadék a különböző rétegek között, és kicsi az átjárási lehetőség, az új generáció kezelhetetlen, az iskola funkciója kérdéses, a házasság intézménye működésképtelen, a bálványimádó vallás szemfényvesztés. Ismerősek a sokszögesített szerelmi háromszögek is, tanár-diák szerelemmel megbolondítva, mint ahogy az olyan helyzetek, amelyekben egy tanár tökéletesen kiszolgáltatott egy palántával szemben, aki történetesen jól tud hazudni és befolyásos az apukája. 

Szkeptikus paródia az egész darab; egészen a szalagavató-partiig, ahol a résztvevők egymás arcába prüszkölik a bódító kancatejet – ilyen és hasonló elemekkel fricskázva meg az itthon jellemző, nemzeties(kedő) szimbólumokat –, mielőtt sor kerülne a megtisztító-beöntésre, hogy helyreálljon a családi béke a diáklányba szerelmetes Tanár háza táján. 

A cselekmény időkezelése hullámzó, a lezárás hirtelen, mintha csak megártott volna az erjesztett folyadék és a játéktér ragadós sara az alkotóknak. Rádiós jelentésből tudjuk meg, hogy a főhőst, a tanárt kivégzik, illetőleg a pap lánya egy diplomáciailag is indokolt házasságot köt. A néző persze többet is tud. Történetesen, hogy a tanár „ártatlan”, és hogy a pap lányának házassága sem lesz épp happy end. 

A humor elsődleges forrása, az utópia és az onnan lehetséges világként számon tartott ma ütköztetése két szinten is működik: egyrészt az utópián belül felismert párhuzamos reáliák, akár hangalaki rájátszások révén, másrészt abból kifolyólag, hogy a minket körül vevő világ eseményei a történelem órákon és a közbeszédben már csak felidézett múltként jelennek meg. 

Eltekintve a dramaturgiai zavartól, hogy a párhuzamos világ ténylegesen múlt-e, vagy az Ima által felidézett lévő és nemlévő közti lehetséges csupán, a színészek mindegyike mintha kicsit kóvályogva játszaná be a „párhuzamos” teret. A Pintérre jellemző, a szereppel való azonosulást meggátló elemek itt is működnek, mégsem elég erőteljesek, hogy egy stilárisan egységes előadás jöjjön létre, másrészt nagyon egyenetlen a figurák súlyozása, szerepük elosztása a cselekményben. 

Az olyan momentumok sikerülnek jól, amikor jellem- és helyzetkomikumra van mód. Előbbire jó példa a Főpap esendő, nagyon is emberi figurája (Thúróczy Szabolcs), utóbbira a félénk és csúnya naiv Jobbágy lány (Szamosi Zsófia) és a jobbágyi sorból felkapaszkodott, érzelmileg gyengécske Tanár (Pintér Béla) „szerelmi jelenete”. A Roszik Hella helyére „beugró” Láng Annamária lázadó, agresszív Ima-figurája a főpap lányaként elemelkedik a többi figura színtelenségétől, de a stilizáció egységének hiánya miatt inkább idegen test marad az előadásban. Ellentmondásai, tragédiája hatástalanok maradnak, látnoksága vagy őrültsége nehezen értelmezhető. 

Az előadás erőssége, a cselekményt elidegenítő és mégis összetartó eleme mindenképp a zene. A korai Depeche Mode egyházi zenére hangszerelve nemcsak egykori rajongóknak árul el valamit Pintérék intermediális és –textuális, posztmodern tehetségéből. 

A csavaros, kontraproduktív, rítusokat parodizáló szövegekkel mégsem kötjük össze a Question of time rókamondókás világvége hangulatát a záróképben kanapéra ülő, rókafejű nők magányával és a beálló sötétséggel.
Jobb híján tapssal értékeljük a sok jó ötletet, felvetést, párhuzamosan pedig arra gondolunk, hogy hova megyünk ezután a kocsival, amit már és még nem ló húz, a „Dunna” mentén...