Dévai Balázst a Bárka idei évadjának őszi bemutatói közül mindegyikben láthatjuk. Szerepel Márai-darabban, a Gergye Krisztián rendezte Nádas-trilógiában, illetve a Trier-filmből “adaptált” Dogville egyik fő figuráját alakítja. A színész a Bárka fedélzetén megtalált térről és szabadságról is mesélt a Dogville kapcsán.
Nekem az volt az ötletem, hogy az a filmbeli író, aki soha nem írt le egy sort sem, legyen képíró a színpadon. Nagyon foglalkoztatott, hogy mi az, ami a karaktert mozgatja. Mivel a filmbeli narrátort ki kellett iktatnunk, a figuránkkal kell sok információt átadnunk. A forgatás ötlete egy próbán született, amikor éppen a bemutatkozásokat improvizáltuk. Ekkor jöttünk rá, hogy ez a ház tele van furcsa emberekkel. Majdnem mindenkinek más neve van, mint amit szeretne, mindenki a házban dolgozik, szinte senki sem jár ki. Kitaláltam, hogy Farkas Tamás filmet akar csinálni a ház lakóiról, méghozzá úgy, hogy mindenki beszélhet magáról, amit és amennyit csak akar. Amikor sikerült megfogalmazni „magunkat”, nekiláttunk a szövegkönyvnek, és átfogalmaztuk a mi saját nyelvünkre.
Mégis mennyiben magyar a Bárka tanmeséje?
Trier azt nyilatkozta, hogy “Dogville lakói mind igazi dánok”. Mi azt kerestük, hogy hogyan tudnak igazán magyarok lenni. Az ügyeskedés, hogy mindenkinek kell valami kis mellékes, tipikusan magyar jelenség. Az emberek próbálnak megélni. Mindenkinek van rejtegetnivalója és senki nem akarja, hogy belelássanak az életébe. Bizalmatlanok vagyunk. Ezért is indokolt például a ház lakói részéről, hogy a rendőrséget nem szívesen hívják fel. Ugyanakkor itthon nagy közösségi öntudattal rendelkezünk, nehezen fogadjuk el a másságot. Úgy gondolom, ez is egyik oka annak, hogy egyre távolabb kerülünk egymástól.
Nagyon aktuális téma a kirekesztés, kirekesztődés, hogy ki való közénk, és ki nem. Ezzel lépten-nyomon találkozni. Kálid Artúr szerepe “idegenként” nagyon meghatározó a játék elején. A közönségnek feltett közvetlen kérdéseivel rögtön bele lehet vágni a történet közepébe, miközben oldjuk a közönséget. Ebben az én utam, Farkas ambíciói is fontosak, amelyek változást akarnak indukálni. Szeretem rögtön lebontani a falakat, és beindítani a történetet. Miközben az darab egésze egy közösség széthullását ábrázolja, nálunk a Bárka valóságában összeállt közben valami jó szellem. Egy próbafolyamat során egy ilyen sokféle emberből álló társulat is képes egy ennyire homogén dolgot csinálni, egyfelé húzni a szekeret. Ezt érzi az ember, ha bejön ide, a közönség is olyan dolgokat kap, ami közösségi hellyé teszi a színházat.
Ez indokolja azt is, hogy végül itt maradtál társulati tag a Maladype után?
Én azt szeretem a színházban, ha nincs távolság színész és néző között, ha párbeszéd alakulhat ki. A Bárkának jó tere van, nem köt meg semmit. Szabadon lehet benne gondolkozni. Egy jó tér nagyon meghatározza egy előadás, az alkotói munka hangulatát. A társulat nyitott. Még mindig azt gondolom, hogy nagyon fontos a kísérletezés, és azt hiszem, itt tudom kamatoztatni, amit a Maladypében kaptam. Fontos előadások születettek a közös munkák során, még ha nem is jutottak el egy szélesebb közönségréteghez. Bennem ugyanazok a kérdések megvannak, amiket függetlenként megfogalmaztam magamban ezzel a pályával kapcsolatban. Az, hogy hogyan tudom saját magamat megfogalmazni egy adott előadáson, szerepen keresztül, illetve megfelelő közvetítőként szerepelni a koncepció, a rendezői gondolat és a közönség között. A Dogville is jó példa arra, hogy a nézőnél a legfontosabb a hitelesség.
Most azt érzem, az az időszak már nem hiányzik annyira, mert a Bárkában van elég kihívás. Ősszel négy bemutatóm volt, és szerencsés vagyok, mert mindegyik szerepemmel “van dolgom”.
