Becsüljük meg a Hólyagcirkusz Kantját. A bécsi és a zürichi előadásokat szinte egyöntetűen lehúzta a német kritika, mert a darab pusztán színészi attrakcióként, szövegszínházi előadásként már nem működik a mai színpadokon.

Bernhard monomániás szövegeit érdemes a zene felől megközelíteni. Nem árt húzni rajtuk. Stilizálni a figurákat. – érvelnek a szakértők. A Hólyagcirkusz mindezt megtette. Jól sikerült. Az előadás nem terjengősen agresszív, mint Bernhard eredetije. A húzásoknak, a jól ütemezett csendeknek, valamint a csendet megtörő hangoknak, zenéknek, abszurd operabetéteknek köszönhetően minden monológ és dialógus becketti műsorszámmá lesz. 

Ettől kap az utazás, amelyet a königsbergi filozófus szeme megmentéséért tesz meg Amerika felé, különleges, világvége hangulatot. A sokféleképp groteszk atmoszféra nem állhat messze az osztrák szerző intenciójától, de nem ez az egyetlen érv amellett, hogy értékeljük az „adaptációt”.
A társulat közös munkája újra jelzésszerű gesztusokkal érzékeltet tartalmakat. Nem a cselekményre összpontosítanak, nem a befogadóban összeálló, egységes, lineáris értelmezést célozzák meg. 

A hajót jobb oldalt egy mentőövvel ellátott korlát jelzi, kicsit mintha a Titanic című nagy sikerű giccsmozi stúdiófelvételének egy díszleteleme lenne. Bal oldalt nyugágyakban pihennek a vendégek, középen színes hajókötél-rendszer indul útnak a zöld és barna olajos hordókból. Az így biztosított üres tér középpontjában játszanak végig ki, a néző felé a merev arcú, különc, marionettnek tetsző figurák. 

A színpadon szótlanul állni is tudni kell, sőt, talán az a legnehezebb. A Hólyagcirkusz alkotói tudnak bánni a hallgatással, a lassúsággal, testük adottságaival, így érnek el hatást. Illetve az elmaradhatatlan zenével. A kötelek segítségével az ősz szakállú, „vén jegesmedve” kapitány (Szőke Szabolcs), aki belépéskor fogad minket, nemcsak a hajókürt és a hajó ingásának, recsegésének hangjait képes érzékeltetni; a zsinórok pengetve, húzogatva a közös zenélés fontos eszközeivé válnak. 

Az út során minden utassal megismerkedünk: „beragadt” viszonyaikat, szerepeiket az előadás új elemekkel színesíti, a súlyozott dramaturgiának köszönhetően a szöveges részeken túlmutató „jelenésekké” formálva egy-egy jelenetet. Így lesz különösen szép mozzanat, amikor a korlátnál álldogáló Kantné (László Lilla) és a Kapitány fejfedőt cserélnek, így lesz a tisztán feketébe és fehérbe öltöztetett pap (Nádas László) és gróf (Rácz Attila) alakja beckettien abszurddá egy végtelen dialektikába fúló dialógus alkalmával. 

Ludwig, a szolga (Szabó Domokos) passzivitásával erőteljesebben, indulatában forróbban van jelen, mintha bármit is mondana. Székely B. Miklós Kantja félig lefedett szemüvegével konok tirannus, aki kizárólag papagájáról vagy feleségéről nyilatkozik meg, olykor utalva egy-egy kanti tételmondatra a csendben. Hétköznapi hangfekvésével, „megátalkodott” testtartásával házsártos, beteg férjként is kontúros bernhardi figura. 

A többiek szűkszavúságát és elemelt játékmódját ellenpontozza a Titanic kiemelését szorgalmazó és az alkoholt nem megvető özvegy Erdős Sára alakításában, aki flitteres bolerójában, harsány nevetésével, folyamatos szerepben levéssel válik a buta és feltűnő felszínesség megtestesítőjévé. Fiatalsága külön pikantériát ad szerepek, hiszen üde bájaival áll az idős, már vak Kant elé műtérdet mutogatni. Mivel szerepe már szövegei terjedelménél fogva is hangsúlyosabb, még elkél a gondosabb arányosítás a stilizáció általa használt eszközei között. 

A megismételt tőmondatokból és cselekvésekből leginkább azt a helyzetet értjük meg, amiben Kant Amerikába készül: Kant fogoly, (látó)tere egyre szűkül, az idő végeláthatatlanná tágul. Jó színházi érzékről tanúskodik, hogy a szóban forgó papagájt sosem látjuk, nem halljuk a letakart ketrecben. Mikor lekerül a kendő, Kant maga kerül bele – az eredeti darab végkifejlete egyetlen szimbólumban benne foglaltatik, és több értelmezési lehetőséget is felkínál.
Persze Kant soha nem hagyta el Königsberget, felesége sem volt. 

A köményleveshez való viszonyáról már kevesebbet tudunk. A bernhardi koncepcióban mély volt az Amerika és a fogyasztói társadalom ellen irányuló kritika. Amerika a sötétség szimbólumává vált, ahol csak bolondokházába kerülhet egy Kant mértékű zseni, aki az egyén, a szubjektum fontosságát hangsúlyozó korának géniusza volt. 

A Hólyagcirkusz előadásának címe viszont „Kant”, és az előadás elején hallható, szocializmusra osztalgikusan-ironikusan emlékeztető, egyetlen felvételről bejátszott dal arra utal, hogy a társulat nagyobb történelmi kontextusba kívánja helyezi az előadás alapját képező darabot, amennyiben egyáltalán. A zöld hályog általában egyre több embert fenyeget, nemcsak egy autoriter berendezkedés, de a fogyasztói társadalom, a globalizáció és korunk egyéb betegségeinek folyományaként. 

Párbeszédeink egyre kevésbé visznek előbbre, már amennyiben nem eleve monológgá redukálódnak. A „kantok”, gondolkodók bezártságban végzik, legyen ennek okozója önnön zsenijük-őrültségük, vagy az őket körülvevő sötétség, a semmi biztos monomániája. A szabadság pediglen úgy tűnik, már csak a papagájoké.