A Mötley Crüe korszakos zenekar, így nagyon jó, hogy végre nálunk is megjelent a karriertörténetüket elmesélő The Dirt könyv. Arra azonban vigyázzunk, hogy lehetőleg se anyánk, se gyerekünk kezébe ne kerüljön...

Minimum háromszoros hurrát érdemel, hogy végre magyarul is hozzáférhető az utóbbi évek egyik legsikeresebb amerikai zenei biográfiája, a Mötley Crüe karriertörténetét összefoglaló The Dirt, bár valószínűleg élő ember nem létezik, aki meg merné tippelni, hányan hallgatják nálunk a ’80-as évtized egyik emblematikus kaliforniai rockzenekarát. Neil Strauss hatalmas példányszámokban elkelt bestsellere mindenesetre most itthon is megvásárolható, és mivel horribilis gázsijuk okán szinte kizárt, hogy a Mötley Crüe valaha is a Kárpát-medencébe tévedne, emiatt is méltán nevezhető hiánypótlónak.

Ha azt mondjuk Nikki Sixx, Tommy Lee, Mick Mars és Vince Neil sztorijára, hogy súlyos, azzal még semmit sem árultunk el, a The Dirt ugyanis tényleg olyannyira sokkoló és tömény könyv, hogy aki elolvassa, az garantáltan nem felejti el többé. A Mötley Crüe történetéről persze eleve nem lehet lányregényeket írni: adott négy rettentő zűrös hátterű, konok és eltökélt figura, akik a hollywoodi klubokból kinőve a Van Halennel párhuzamosan beindították Amerikában a ’80-as évek hard rock / heavy metal mozgalmát, már huszonegynéhány évesen a leghatalmasabb stadionokat töltötték meg, és teljesen éretlen fejjel olyan összegekhez jutottak hozzá, amiről más legfeljebb lottónyeremények révén álmodozhat. Mit csinálhat ilyenkor négy férfikorba éppen még bele nem nőtt, tesztoszteronnal telített fiatal srác? Úgy van, pontosan azt: mindent. És ez a Mötley Crüe esetében szó szerint értendő, hiszen a négyes mindig is híres volt züllöttségéről, fékezhetetlenségéről, botrányairól. Azt pedig, hogy mindez esetükben távolról sem csupán póz volt, mi sem igazolhatja jobban, minthogy a néhány évvel utánuk felbukkant Guns N’ Roses is afféle példaképekként, mentorokként tekintett fel rájuk – úgy a zenei tisztaság és őszinteség, mint az önpusztítás és a rock’n’roll életmód terén…
A sztori kronologikusan halad végig a csapat történetén, a négy tag egyes szám első személyben meséli el a zenekar útját a szeméthalommal telített első közös háztól a kacsalábon forgó milliós kaliforniai luxusvillákig, az olvasó szeme pedig fejezetről fejezetre kerekedik tovább, miközben minduntalan két kérdést mantráz magában: egyáltalán hogyan maradtak életben ezek a fickók a mai napig, és ennyi betermelt alkohol és drog mellett miként voltak képesek olyan lemezeket letenni az asztalra, amik lassan 25-30 év távlatából is maradéktalanul megállják a helyüket? Az ugyanakkor egyértelmű, hogy miért tudott pont a Mötley Crüe kiemelkedni a Los Angelest elöntő glam/sleaze zenekarok tengeréből: mert végtelenül őszinték voltak, ráadásul ott rejlik bennük valami, ami a mai csapatok 99 százalékáról nem mondható el. Jelesül, hogy a négy tag mindegyike hatalmas karakter, akik ugyanakkor mégis egységként tudnak a legjobban funkcionálni. Beletelt persze néhány évtizedbe, mire ők is rájöttek, hogy utóbbival szemben egyszerűen nincs is értelme hadakozni…

„Fiatalok voltunk, tele erővel, energiával, és imádtak minket. Az olyan szavak, hogy következmény, felelősség, erkölcs meg önuralom, a mi esetünkben érvényüket és jelentésüket veszítették. Legalábbis azt hittük.”

Nikki SixxA felelőtlen partizás fullosra járatott, mosolyt fakasztó korszaka az évek és az oldalak teltével fokozatosan adja át magát valami olyannak, ami már nyomokban sem vicces, és az olvasó úgy a 120-130. oldal tájékán bizony egy cseppet sem csodálkozik, amiért a könyv elején a négy tag reményét fejezi ki, hogy megbocsátást nyernek majd mindazért, amit elkövettek az évek során… Miután pedig elértünk a zenekar első sorsfordulójához, amikor az önmagát saturészegen is NASCAR-pilótának képzelő Vince Neil részegen egy zenészbarát, a Hanoi Rocks dobos Razzle halálát okozta, kimondottan lidércessé válik az utazás. De végülis mit várhatunk egy olyan csapattól, melynek vezetője kétszer is visszajött a klinikai halálból egy-egy aranylövés után? Becsületükre váljék, hogy semmit sem szépítenek, igaz, nem is nagyon lenne miért: amit a Mötley Crüe-ről lehetett, azt már annak idején is lehozták a lapok, Nikki Sixx halálos herointúladagolásaitól kezdve Tommy Lee feleségverésein, házipornóin és börtönbüntetésén át egészen Vince elvonóiig…
„Amikor meghallottam, hogy Nikki meghalt, azt mondtam, istenem, tudtam, hogy ez a hülye fasz egyszer valami ilyesmit csinál majd!”

Mick MarsA könyv sűrűségét elsősorban az adja, hogy mind a négy zenész ugyanolyan nehéz eset, csak éppen másként. A legrokonszenvesebb közülük egyértelműen Mick Mars, aki szörnyű csontbetegségével és alkoholizmusával harcolva csendes szarkazmussal és pengeélesen fanyar humorral szemlélte végig három fiatalabb társa tabukat nem ismerő ámokfutását és megborulásait, szótlanul tűrve Nikki, Tommy és Vince kegyetlenkedéseit. A lapokon eközben persze felvonul a teljes angolszász rockélet krémje Ozzy Osbourne-tól („Végre rájöttünk, hogy van valaki, aki még nálunk is betegebb és undorítóbb”) Jon Bon Jovin át Slash-ig, és persze szaftosakat nyilatkoznak az összes sorozatsztár cicababa barátnőről is, legyen szó Heather Locklearről, Pamela Andersonról, Carmen Electráról vagy Donna D’Erricóról. A legemlékezetesebb fejezet azonban nem kokainhegyekről, meztelen groupie-król vagy a boncasztalon megtapasztalt élményekről szól, hanem Vince Neil négyéves kislányának, Skylarnak tragikus daganatos megbetegedéséről és haláláról. E részt elég nehéz száraz szemmel végigolvasni, az embernek pedig óhatatlanul az jut eszébe utána, hogy ez a négy arc nemcsak sokat vétkezett, de emellett olyan pofonokat is kapott, amiket igazából senki sem érdemel meg. Az pedig már csak az érem másik oldala, hogy mennyivel jobbak egy emberi mivoltából kivetkőzött heroinistánál azok, akik az általa hajtott busás haszon reményében mindent hagynak neki, sőt, elősegítik, hogy tovább folytassa, amit csinál…

A könyv 2001-ig követi nyomon a Mötley Crüe életét, a sztori azonban korántsem zárult le ott, sőt, hasonlóan kacskaringósan folytatódott egészen az évtized közepén történt főnixmadárkénti feltámadásig és a tavalyi, meglepően jól sikerült Saints Of Los Angeles lemezig. Jelenleg éppen mindegyikük tiszta, senki sem ül börtönben, CrüeFest néven futó monstre turnéikkal pedig minden nyáron lekaszálják az amerikai koncertpiacot, így okkal reménykedhetünk a folytatásban is.