A Beatles tagjai nem népszerűbbek Jézusnál, a megváltást sem ők hozzák el, arról nem beszélve, hogy a munkásosztálybeli hős, Lennon sem támadt fel, viszont a 2009-es remaszterizált sorozatot hallgatva egyre világosabb: a Beatles örök szerelem.
Most az életmű középső, talán legizgalmasabb lemezeiről írunk. Az 1965-ös Helppel kezdjük vallomásunkat, aztán emeljük a tétet: jön a Rubber Soul, majd a pop két legjobb lemezének kikiáltott Revolver és a Sergent Peppers Lonely Hearts Club Band, mely a pop összegző hangtára, később számos zenekar iratkozott be ebbe a szokatlan ornamentikájú könyvtárba és kölcsönzött ki innen könyveket. A 34 perces Help 1965. augusztus 6-án jelent meg Angliában, majd egy hét múlva jelent meg az Egyesült Államokban az USA-változat.
A Beatles lemezeiben az is jó, hogy általában 13-14 relatíve rövid szám került fel egy-egy albumra, a jó félórás anyagok változatosak, nem unjuk meg őket, egymás után simán meghallgathatunk akár 2-3 albumot is. A Help sem hosszú, és mivel sokféle szerepjáték-dal található az albumon, hosszabbnak érezzük a valós bő fél órát.
George Martin mindent kihajtott a fiúkból, 1965-ben is két két lemezt vettek fel (Help, Rubber Soul), melyek minden újításaik ellenére még az A Hard Days Night-féle klasszikus vonalhoz igazodnak, a valódi fordulatot majd a Revolver jelenti 1966-ban, amikor is csak egy albumuk jelent meg, így aztán volt idejük némi kísérletezésre.
A részben folk hatású, mégis dinamikus lemez talán leghíresebb felvétele a címadó szám mellett a Yesterday, mely a popkultúra legtöbbet feldolgozott szerzeménye. Martin nagy nehezen rávette Maccát a vonósok alkalmazására, de majd csak egy év múlva, az Eleanor Rigbyben teljesedik ki a vonósok szerepe.
A Help című dal már jelentősen eltér a She Loves You világától, segélykiáltás egy olyan férfitól, akinek életét gallyra tette a turnézás, a drogkalandok, a kurvák és a rajongók jelenléte. Hogy a Ticket To Ride a pszichedelikus rock előfutárja lenne, vagy ne adj' Isten, köze lenne a 25 év múlva megszülető grunge-hoz, nos, ezt nem jelentenénk ki bizonyossággal. A Help tehát az a lemez, mely lezárja a klasszikus beatle-mánia korszakát, és hassan elhozza az elmélyülést, a hosszabb stúdiózást.
Harrison dalai (I Need You, You Like Me Too Much) még nem térnek el a Lennon és McCarney számok univerzumától, ugyanakkor érthetetlen, hogy a két fő kolompos miért nem engedett nagyobb teret az egyébként dalszerzőként is tehetséges Harrisonnak, figyelembe véve azt, hogy George Martin nyomása alatt dolgozó fiúk még erre az albumra is felpakoltak két átdolgozást. A lemez egyik legizgalmasabb felvétele az I’ve Just Seen A Face című countryban gyökerező beatdal.
Nem csak ez az egyetlen gesztusuk az amerikai piacnak: az Act Naturaly című Morrison/Russell-szerzemény leginkább egy 66-os út melletti kamionos kocsmában lenne autentikus, ugyanakkor a lemez folkos beütése miatt nem lóg ki a többi dal közül. Az Act Naturaly mellett még egy átdolgozás kapott helyet, a teljesen felesleges Dizzy Miss Lizzie című Williams-dal, mely egy kissé megvadított rock and roll-sztenderd, tipikus töltelék dal a Beatles-repertoárban. A Richard Lester-film sztorija egyébként egy csacska kis történet, mely egy Ringo ujján maradt gyűrűről szól. Viszont annál izgalmasabb a mozi látványvilága, mely egy végtelenített, hallatlanul kreatív klipfilmnek is felfogható vizuális kisülés.
A Norwegian Wood (This Bird Has Flown) című dalban előkerül a szitár, igaz, itt még bátortalanul használják, egy kedves melódiát színesít, nem kap önálló szerepet. Ezen a lemezen minden dalt ők írtak, melyek nem egy esetben a férfi-nő kapcsolatok problematikájáról szólnak, és már bonyolultabb analízisek, mint a korai években megörökített csacska férfi-nő civódásokra utaló dalocskák. A Rubber Soul óriási sikert aratott, 42 hétig volt az angol listán, az album a Helpet váltotta listavezető helyen.
Harrison Think For Yourself című számáról a diszharmonikus gitársound, és bonyolult ritmika miatt már megengedhető a megállapítás: a felvétel kilengett a pszichedelikus rock, vagy éppen a 25 év múlva megszülető grunge irányába.
Kétségtelen, hogy franciás hangulatú Michelle az album legemblamatikusabb felvétele, de mindegyik dal karcolást hagy a memórián, annak ellenére, hogy a hangszerelésbeli truvájok majd csak a Revolveren lesznek igazán forradalmiak. A dal érdekessége, hogy Lennon nem hagyta, hogy kislemezre tegyék, így egy az Overlanders feldolgozásában lett kislemezsiker, és átiratban is három hétig vezette az angol listát.
Emlékezetes a fájdalmasan szép Girl, mely Lennon féltékeny reakciója volt a Micahelre. Ügyes szerzemény a Wait, vagy az 1994-es britpop forradalom hangzását meghatározó If I Needed Someone, melynek gitártémáját Harrison valójában egy Byrds-számból nyúlta.
Az album borítóját Klaus Voormann gitáros és festő készítette, aki még akkor került meghitt viszonyba a fiúkkal, mikor ők még a hamburgi Star Clubban tolták magukba a drogot. A grafikákhoz fotómontázsok is készültek, melyek a híres Beatles-fotós, Robert Whitaker munkái - az ő nevéhez fűződik az a híres kép, melyen a fiúk hentesnek öltözve húsdarabokkal és játékbaba alkatrészekkel tiltakoztak az amerikai kiadójuk önkénye ellen.
A Love You To című Harrison-dalban nyúl a zenekar szitárhoz a legügyesebb, leginnovatívabb módon. Izgalmas kísérlet volt a feszült zongorajátékkal kísért másik Harrison-szerzemény, az I Wan’t To Tell You is. Az albumon számos menüettes parafrázis található, az Eleanor Rigby vonósnégyese perdig a pop egyik forradalmi tette volt. A Tomorrow Never Known őrült pszicehedeliája, kakofón zajköltészete már előlegezte a Sergent Peppers új perspektívákat hozó világát.
Szinte felmérhetetlen a popra gyakorolt hatása. A zenekarnak elege lett a rajongókból, a társadalmi kötelezettségekből, a turnézásból, csak a dalírásra akartak koncentrálni. Utolsó koncertjük San Franciscóban volt 1966. augusztus 29-én. Ezután már csak egyszer léptek fel, 1969. január 30-án, az emlékezetes „tetőkoncerten”. Szóval, először a zenekar pályafutása során nem szorította őket szigorú stúdióidő, annyit molyoltak a felvételekkel, amennyit akartak, különös tekintettel arra, hogy a pop legsikeresebb zenekara révén felfoghatatlanul nagy hasznot hoztak az EMI-nak.
Felfedezik a Hammond orgonát is, számos a popban addig nem igen használatos hangszerrel ismerkedtek meg, a lemezen hallhatóak réz - és fafúvósok, a fiúk számos egzotikus hangszert is alkalmazásba vettek, McCartney tobzódott a zenei imitációkban. Bevetették a wah-wah pedált és a fuzzboxot is, Macca basszus szólamait is új technikával rögzítették: közvetlen a keverőpultba futott a jel, így a hangszer nem simult bele a ritmus szövetébe, feltűnőbb a jelenléte.
Nem áll módunkban most az összes technikai újítást felsorolni, de az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a lemez egy 16 kHz frekvenciájú hanggal ér véget, mellyet csak a kutyák hallanak meg - Lennon így akart kommunikálni az ebekkel. Az összeesküvéselmélet hívők szerint Lennon ezzel a hanggal üzent az ufóknak, a Jóistennek és a KGB-nek.
A sokszólamú hangszerelés az olyan dalokban ér a csúcspontra, mint a klarinétegyüttessel rögzített a When I'm Sixty-Four, de szinte minden felvételben vannak visszafelé lejszátott hangok, effektek, zengetők. És ott van a másik, cirkuszi hangulatban fogant dal, Lennon Being for the Benefit of Mr. Kite! című száma, melyhez gőzorgona hangját is rögzítették, majd a szalagot össze vissza vágták, ragasztották, mégis az eredmény meglepően ügyesen simul a felvétel egészéhez.
Talán az sem elhanyagolható szempont, hogy a pop történetében először ezen a lemezen jelentek meg teljes dalszövegek, és számosan ezt a lemezt tartják az első koncept albumnak. Az arcképcsarnok-szerű borítóról külön könyvet lehetne írni, talán említsük meg azt, hogy a cover Robert Fraser és McCartney közös víziója, a terveket Peter Blake feleségével együtt rakta össze, a fotót pedig Michael Cooper készítette. Így született meg Az emberek, akiket szeretünk című, 70 híres ember portréjából összerakott alkotás. Az album kinyitható volt, ez szintén újításnak számított abban az időben, olyan volt, mint egy színes-szagos foglalkoztató könyv kivágható képekkel, bajszokkal.
A négy Grammy-díjat nyert lemez egyik legnagyobb truvája a szerepjáték koncepció, az, hogy a tagok egy virtuális zenekart teremtettek meg, ugyanakkor a lemez az egyik legkövetkezetesebb utalásrendszert használta a drogos utazásokra is. A Beatles tagjai ebben az időben fű és LSD-függők voltak. Bár Lennon végig tagadta, hogy a Lucy in the Sky with Diamonds cím betűi az LSD-t rövidítése lenne, McCartney néhány éve bevallotta, hogy tudatos játék volt a cím.
A lemez szinte mindenre és mindenkire óriási hatást gyakorolt, ugyanakkor ne felejtsük el megemlíteni, hogy a Bors őrmester ihlető forrásai között találhatjuk többek között a The Beach Boys Pet Sounds és Frank Zappa Freak Out! című albumait is.
