James Cameron Avatarjának sztorijával kapcsolatban megfogalmazódhat bennünk, hogy ezt már ezerszer láttuk. De nem valószínű, hogy bárki is sokáig bíbelődne ezzel a gondolattal, mert két és fél órán keresztül tátott szájjal mered majd a vászonra. Amikor pedig kijön a moziból, úgy fogja érezni: ilyet még soha nem látott.

Amikor a plázamoziban súlyos ezresektől szabadulunk meg a jegypénztárnál, a büfénél és a parkolóóránál, utána pedig fintorogva jövünk ki a filmről, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jobban jártunk volna, ha otthon, a számítógép monitorán vagy a tévén néztük volna meg a kiválasztott filmet. James Cameron az Avatarral bebizonyította, hogy érdemes még moziba járni. A bolygó neve: halál, a Terminátor 2 és a Titanic rendezője ismét megmutatta, hogy - a showbiznisz ismerete mellett - tiszteli a mozinézőt. A lehető legnagyobb élményt akarja nyújtani neki, és hajlandó volt 10 évet várni azért, hogy meg tudjon felelni a saját maga által felállított mércének. Ugyanis amit ő 1999-ben elképzelt, azt az akkori technikával nem lehetett volna elkészíteni. Nem kötött kompromisszumokat, kivárt, és amikor elérkezett az ideje, istent játszott. Vince Pace operatőrrel közösen megteremtette az elméjében megszülető világot, teremtett egy bolygót flórástul, faunástul, mindenestül, és nem mellékesen az Avatarban használt digitális 3D-s technikával új fejezetet is nyitott a mozizás történetében.

Pedig a sztori akár együgyűnek, lerágott csontnak is nevezhető, és abszolút mértékben kiszámítható. A jövőben járunk, az emberek totálisan kizsákmányolták a Földet, és szemet vetettek egy Pandora nevű bolygóra, ahol különleges, méregdrága érc bújik meg a földben. Először az emberek jól megszokott gyarmatosítói módszerrel - pénzzel és önelégültséggel - próbálkoznak, de az ostoba vadak valahogy nem nyitottak a civilizációs törekvésekre, így hát az embernek nincs más választása, mint lerombolni világukat. A dolgot nehezíti, hogy a kék bőrű, nyúlánk, izmos, hegyes fülű, sárga szemű, bojtos farkú helyi lények, a Na’vik közé beépülő katona rájön: az embereké a sötét oldal. Azonkívül szerelmes is lesz, ki másba, mint a Na'vi törzsfőnök lányába.

A karakterek kidolgozottságától sem eshetünk hasra, egytől egyig tipikus figurák, de ettől függetlenül tisztességes színészi alakításokat látunk. Biztosan megjegyezzük az eddig nem túl ismert ausztrál színész, a Terminátor: Megváltásban látott Sam Worthington nevét, aki meggyőzően alakítja a deréktól lefelé lebénult tengerészgyalogost. Ő a tehetetlen testbe zárt elemi erő, aki emberként csak korlátokkal találkozik, a számára kifejlesztett Na'vi avatarban viszont új világok nyílnak meg előtte. A rettentő izomzattal és látványos harci sérülésekkel rendelkező Quaritch ezredest alakító Stephen Lang elszánt, hideg tekintettel és dagadó nyaki erekkel hozza ki nem túl összetett szerepéből, amit kihozhat. A dzsungel lényeit türelemmel és tisztelettel tanulmányozó, szigorú, de érző szívű, némi akciótól sem visszariadó tudós figuráját, Dr. Grace Augustine-t mintha Gorillák a ködben Dian Fossey-jából és az Alien széria Ellen Ripley-jéből gyúrtak volna össze. Sigourney Weavernek így nem okoz túl nagy nehézséget, hogy eljátssza a szerepet.

Az Avatarban viszont nemcsak az emberek, de a Na'vik is jól játszanak. A főbb Na'vi-karakterek figurája, gesztusai, mozdulatai ugyanis valódi színészi játék eredményeként születtek meg, ennek és a bámulatos technikának köszönhetően a figurákkal együtt tud érezni a néző. Mivel a játékidő 60 százalékában CGI-világot látunk, nagy buktatója lehetett volna a filmnek, ha ez inkább elidegenít, mint behúz, vagy ha folyton kilóg a lóláb, és esetlenre sikerül az egész. Az Avatarban azonban szinte megfeledkezik róla a néző, hogy éppen nem hús-vér színészeket lát a vásznon. És bár Cameron rendesen elengedte a fantáziáját, amikor benépesítette növényekkel és állatokkal a Pandorát, mégis 166 percen keresztül el tudja velünk hitetni, hogy ez a bolygó tényleg létezik. Az illúziót tovább növeli, ha 3D-ben, vagy IMAX-moziban nézzük a filmet, hiszen a képeket szándékosan úgy komponálták, hogy az előtérbe mindig "belógjon" egy növény vagy egy tárgy, "arcunkba" szálljon a hamu, vagy átszaladjon az orrunk előtt egy vadállat.

Ahogy James Cameron zseniálisan gyúrja össze a történetet sablonokból úgy, hogy az mégis lekösse a nézőt, a látványvilágban is ügyesen variálja az ismerőst és a szokatlant. A Na'vik minden gesztusukban emberiek: nevetnek, sírnak, csókolóznak, tekintetük beszédes. Óriás alakjuk sudár, karcsú, atletikus, erőt és kecsességet sugároz, idealizált ember formájuk van tehát. Vonásaik miatt emlékeztetnek az indiánokra, mozgásuk mesebeli macskaembereket juttatnak eszünkbe. A környezet alapvetően olyan, mint egy buja esőerdő, de a szárazföldi növények tenger alatti világot idéznek. A levegőben apró áttetsző medúzák pulzálnak, óriás hegyvonulatok és sziklák úsznak az égben, az éjszakai dzsungel látványa pedig a sötétben színesen fluoreszkáló növényeknek köszönhetően igazi neonparádé. Az állatok között van csikóhal fejű ló, dinoszauruszra emlékeztető monstrum és repülő óriássárkány.

A Pandora szó jelentése "csupa ajándék", Az emberek számára is lehetett volna ajándék ennek a bolygónak a megtalálása, de ők nem használni, hanem kihasználni akarták azt. Egy faj, aki felélte saját életterét rátalál egy helyre, ahol a természet egysége még létezik. Ahelyett, hogy figyelne, tanulna és alkalmazkodna, inkább pusztít és rabol. A Na'viknak a farka bojtja is több intelligenciával rendelkezik, mint az ember.

Az Avatar bűbájos szerelmi történet, apokaliptikus háborús film és természetvédelmi tanmese egyben. Mindez a minket percenként ámulatba ejtő látvánnyal együtt persze giccses. James Cameron viszont még a giccset is tudja olyan mértékben adagolni, hogy az ember jólesően belesüppedjen, de ne forduljon fel tőle a gyomra.

James Horner zeneszerzőről azonban már nem mondható el ez a jó arányérzék. A hol törzsi, etnós beütésű, hol szimfonikus erővel harsogó horneri filmzene amellett, hogy nyúlóságával, pátoszosságával, folyamatos tolakodó jelenlétével szinte ráül a filmre, még unalmas és konzervízű is. Mintha csak korábbi filmzenéinek kottáit kotorta volna elő Horner. Hol a Zorro álarcához, hol a Szenvedélyek viharábanhoz, hol a Titanichoz írt dallamok "hallatszik ki" a zenemassza alól. A végefőcím alatt elhangzó, I See You című Leona Lewis számot messziről hallva pedig egy az egyben össze lehet keverni a My Heart Will Go On-nal.

Még szerencse, hogy a látvány annyira erős, hogy eltereli a figyelmet a zenéről és minden más apró szépséghibáról. Mert, ha akarnánk lehetne kekeckedni. A hódító hatalomhoz tartozó fehér férfi és a helyi lány szerelmét, már láttuk a Pocahontasban, vagy a Farkasokkal táncolóban. A párhuzamos valóságokban létező, kiválasztottságát bizonyító hős történetét a Mátrixban. Helyieket mészárló gyarmatosítókat, dinoszauruszokkal, és egyéb furcsa lényekkel benépesített elveszett világokat és hegyes fülű lényeket, meg beszélő fákat sem most láttunk először. De kit érdekel, hogy ismert-e a történet, amit elmondanak nekünk, ha úgy mesélik el azt, ahogy azelőtt még soha senki!