Hogy is fogjuk majd nevezni? Nullás éveknek? És amíg szokjuk ezt a kifejezést, ugye nem felejtjük el azokat, akik percekre, órákra boldoggá tettek minket? Éljük át újra! Videós összeállításunk - második rész.
The Libertines: Up The Bracket2002
A brit borotvált-bőrdzsekis rockszcéna csak ezt az egy albumot tudta plántálni a mi kis tízes listánkra. Ezt is az évtized elején, mert a közepétől a rockzenei innováció valahogy átkerült az amerikai kontinensre. A pályakezdő (és egyben csúcs-)album idején az együttest működtető Pete Doherty és Carl Barat 23 és 24 évesek – joggal gondolhatta mindenki, hogy itt vannak koldpléjesedésbe fulladó angol pop-rock megváltói. A zenei mintavétel összetétele nem vesz tudomást a túlérett britpop-iskoláról: dühösebb, kócosabb, nyersebb, miközben a dallamosságból sem vesz vissza. A Libertines gyomrában a Television, a Jam, a Clash, a Who teljesen más oldaláról mutatkozik meg: egyszerűen nem a húst, hanem a megmaradt csontot használták fel belőlük. És milyen jó dolgokra! Már a második hallgatásra lekerül az emberről mindenféle kincstári ellenoptimizmus, és elkezdünk nem spórolni a jelzőkkel: a Libertines egész egyszerűen az új évtized Rolling Stones-a lehetett volna. A tandem aztán szétment, és a második lemezt már kb. úgy varrták össze, ahogy a Beatles a Let It Be-t, a gyűlölet, undor, beleszarás illatfelhőjében. A két agy két irányba ment, együtteseik (Dirty Pretty Things, Babyshambles) a Blur-Oasis párharc mintájára vívja egyre érdektelenebb kis csetepatéját – a balhés Doherty mindenesetre egy kis időre megörökölte Michael Hutchence-tól az utolsó rockhérosz vándorserlegét, és Stephen Street segítségével lecsapott egy egész jó lemezt az asztalra (Shotter’s Nation). A serleg most valahogy mégis Jack White vitrinjében van. Nagyon nagy kár ezért az együttesért, dolga lett volna még.
Cikkünk itt folytatódik, a harmadik résszel!