Hogy is fogjuk majd nevezni? Nullás éveknek? És amíg szokjuk ezt a kifejezést, ugye nem felejtjük el azokat, akik percekre, órákra boldoggá tettek minket? Éljük át újra! Videós összeállításunk - negyedik rész.
Brian Wilson: SMiLE
2004
Amikor okosok azt mondják, hogy a Guns ’N Roses már megjelenés előtt könyvtárnyi szakirodalmat fialó Chinese Democracy-ja a poptörténet legtovább készült albuma, nyugodtan be lehet mondani egy széles mosolyt. Az első felvételek még 1966-ban készültek, a Beach Boys-ot vállán cipelő Wilson nyomban a szintén legendás Pet Sounds után állt neki. Aztán abbamaradtak a munkálatok, csak sokan és sokat beszéltek róla, hogy na, ez aztán micsoda fenomenális anyag lesz, hű meg ha. Mert hát ugye Wilsonnak közben eszébe jutott feltalálni a spanyolviaszt: popzene ide vagy oda, mért is ne lehetne megkísérteni a komolyzene nagyjait, könnyűzenei eszközökkel is szimfóniákban gondolkodni, és az eredményt lemezre nyalni. A Good Vibrations teljes egészében elkészült, és volt még valamennyi, kb. tízpercnyi forgács, ami pont elég volt az élő legenda megalapozásához, a kiadó rájátszott, jöttek a leejtett aranyrögnek nevezett hulladékok, és csak istenáldotta véletlen, hogy Brian Wilson sok évtized és sok rizsa után rászánta magát, hogy végére jár az ügynek: valóban a poptörténet egyik remekműve lappang a fejében. És igen. Ha a Spiritualized-lemezre az imént azt mondtuk, hogy gyógyír mindenféle sebre, akkor sajnos kijátszottunk egy megállapítást, ami a SMiLE-ra hatványozottan igaz. Az elsőtől az utolsó másodpercéig katartikus, gyönyörű, édes, mint a méz, fanyar, mint a citrom, felemelő, lesújtó. Időtlen. És nem múló hála Brian Wilson lelkierejéért. A legnagyobbaknak van csak ilyen.
