Ifjúkorunk kis félistenei megmutatják magukat nekünk, hogy hahó: így is lehetne, mintha élnénk, mintha még lennénk. Aztán hazamennek, mi meg jobb híján felnövünk.
A kilencvenes évek egyik legfontosabb brit zenei terméke, hatásában az egyik legjelentősebb, előzményeiben vitathatatlanul a legsokszínűbb zenei palettát felmutató, és mindenképpen legkiszámíthatatlanabb együttese, a Blur 1997 után kilépett a popzenei innováció köréből. Az akkori címnélküli album idején a két agy, az énekes Damon Albarn és a gitáros Graham Coxon még egy malomban őröltették a sütnivalót, a két évre rá következő 13 című lemezt már felosztották valahogy úgy, hogy tiéd a 6. trackig, enyém a 7. után. Aztán a gitáros kivált az együttesből, szólópályára lépett, a Blurből pedig kiveszett a slágerszerzői véna, amit Damon Albarn átmentett a Gorillaz nevű, okos sikereket hozó projektjébe.
A Blur érdektelen, kísérletező együttessé vált, a Think Tank című 2003-as anyagról könnyűzene fejlődésére vonatkozó nagy következtetéseket már nem lehetett levonni – akkor sem, ha történetesen David Bowie szerint az év legjobb lemeze volt (szerintünk meg pont Bowie-é volt a legjobb). Az együttest Albarn és két, lényegében csak csajozással (Alex James, basszus) és politikával (Dave Rowentree) foglalkozó droidja a Verve-től hozott kölcsöngitárossal tartja életben, már ha élet az, hogy nincs lemez, nincs koncert, de vannak nagy jótékonysági akciók meg fotózkodások szegény fekete muzsikosokkal. Mindeközben nagyon szükség volna egy dolgozó Blurre, hiszen a britpop sokadhulláma, a Radiohead-iskola elhalt, kimúlt, elsimult, felfordult – a szél most többnyire Amerika felől fúj.
Tavaly ilyenkor jött a hír, hogy valami kocsmában együtt ivott Coxon és Albarn, aztán az újabb hír is követte: a Hyde Parkban dupla koncert, a klasszikus felállásban, és ki tudja, hátha összeszoknak. A füstje persze nagyobb volt, mint a lángja, nem hallunk legalábbis közös anyag készítéséről, viszont itt a koncertalbum.
Hát naná, hogy Coxonnal kell egy ilyen koncertet megtartani! A kis gitárzseni nélkül ezeket a számokat nem lehet eljátszani. A dalok nagy része (nagy része? 24 a 25-ből!) még a Coxonos időkből származik. A sótlan (szinte gitár nélküli) lemezről csak a nyitó kislemez (Out Of Time) szerepel az anyagon, és nincs titkos új szám, nincs balkézről hozott szám. Pedig milyen jó lenne egy-egy Coxon-dal Albarn-énekkel vagy Gorillaz-dal Coxon énekkel – már csak a gesztus miatt is. De hát nincs.
Halott együttes, óriási energiával (igen, ennyi év után is fejbecsapja az embert, micsoda saját világgá gyúrt össze sok-sok kis világot ez a négyes), mégis amolyan befejezettéletmű-szaggal. És bizony, a tömeget ábrázoló lemezborítón alig találni valakit, aki huszonévesnek tűnik. A Blur ma a harmincasok játéka, és már nem fejlődik. Nemrég egy besztof is megjelent Blur név alatt, valami olyan címmel, hogy útmutató a kezdőknek… Stílusos, önironikus – ezzel sosem álltak hadilábon.)
Hát akkor az anyag. Ijesztő a Blur-koncertanyagok gondolata is, éppen a punk-alap miatt. Általában nem élvezhetőek, pluszt alig adnak. A Blur, bár lemezenként egy-két kötelező punkot felvillantott, koncerten 1/1-es punkegyüttes, túlvezérelt számvégekkel, vasszerkezetre való felmászással. Annyira nagy a különbség, mintha két külön együttes lenne a stúdiófelvételeké meg a koncerteké. És egész tökösnek tűnik a 2009-es Blur.
Albarn hangja egyre teltebb, egyre kevésbé kölykös, Coxon hangja továbbra is reménytelen (lásd Coffee & TV). Kétszer végighallgatva az az ember érzése, hogy ezt is oda kell rakni a nyári besztof mellé, mert ezzel teljes a kép. Végül is minden fontos sláger rajta van. Sőt: most jó a keverés, a dalok nincsenek széjjelcsapva, a slágerek slágerek maradtak, még ha némelyik (End Of A Century) le is lassult. A monumentális himnuszok szépek, terjengősek, az eleve játszhatatlannak gondolt Death Of A Party is egyben marad. A koncert (szokás szerint) sallangmentes, alig van valami extra kiszólás vagy új hangszeres megoldás – csak egyszer köszönnek külön a Holdnak, bookletről ne is álmodjunk, és a visszataps is csak percekig tartó, fölösleges tömegjáték.
Mert ezek már nem jönnek vissza, csak levonulnak, aztán hazamennek, mint akik jól végezték a dolgukat. Szomorú megállapítani, hogy ez az egész tényleg így tökéletes, nem kell bolygatni. Meg így elegáns. De azért dögöljenek meg.
Blur
All The People
Live At Hyde Park 03 July 2009
EMI/Parlophone
