A Ráday utca forgatagában nem kelt túl nagy feltűnést, hogy a 2B Galériában megnyílt egy kiállítás, mely a száz évvel ezelőtt született – és tizenöt éve elhunyt - Jakovits József alkotásait mutatja be.
Aztán, ahogy ez lenni szokott, az újonnan felfedezett név kapcsán ilyen-olyan információkból összeáll „valami”. Valahogy úgy van ezzel az ember, mint a hajtogatott vécépapírral: kihúzol egy lapot, és az maga után rántja a következőt, az meg a következőt… Mert Jakovits megtalálásából következik az Európai Iskola felfedezése, azzal meg az egész XX. századi kultúra.
Ha példaként csak egyetlen szálat megcsillogtatunk, az is számtalan hozadékkal járt. Jakovits mellett az Európai Iskolában (és a Rottenbiller utcai lakásban) ott van Bálint Endre, akinek nagybátyja Osvát Ernő, sógora pedig Szerb Antal volt, de, ha már a Rottenbiller utcai társbérletnél tartunk (ahová 1948-ban voltak kénytelenek költözni) az ágy alatt ott lapultak Vajda Lajos képei (igen, az a VL, akinek neve alatt a Wahorn, efZámbó, Bukta által fémjelzett szentendrei művészcsoport működik), mert Jaki Vajda Júliával élt együtt.
Jakovits József Budapesten született, gyermekkorának meghatározó élményei közé tartozott az a katolikus árvaház, ahová édesanyja beadta. És itt jönnének azok a társadalmi/szociális viszonyok, melyek között az ilyesmi nem csak megtörténhetett, de úgy látszik bevett szokás volt. Hasonló cipőben járt Bálint Endre, aki egy zsidó árvaházat tanulmányozhatott gyermekként; ő nem csak életre szóló „élményeket”, de sorsát meghatározó betegségeit is itt szedte össze (írt is róla bőven). Jakovits négy polgárit végzett, 1944-ig a Ganz-Mávagban dolgozott.
A II. Világháború alatt elmebajt szimulálva megmenekült attól, hogy hadiüzemben kelljen dolgoznia. ’45-ben találkozott Vajda Júliával, az 1941-ben elhunyt Vajda Lajos özvegyével, és szinte egyik napról a másikra kiforrott művész lett a melósból. (Nyilvánvaló, hogy Jaki mindig is művész volt, az Európai Iskola ahhoz kellett, hogy megtalálja a közeget, az eszközt és a módot!) Élete 1948-ig tartó időszaka maga az aranykor, a rózsadombi művészotthonban volt műterme, és hitte (mert hihette), hogy tényleg lehet élni és alkotni! ’48-ban aztán jött a hidegzuhany, s Jakovits is szembesült azzal, hogy szocreált várnak tőle (is).
Jaki nem ment el a forradalom leverése után. Várt még kilenc évet, s csak 1965-ben vágott neki nagy reményekkel az Újvilágnak. „1965. július 9-én jöttem ki Amerikába. Egy barátom várt a Kennedy Airporton, és hosszú, hegyek közötti autózás után, elvitt magához. Pokolian örültem, mert annyi hely volt, ami nekem sohasem... Megkértem a barátom anyját, hogy jöjjön be velem New Yorkba, ahol vettünk vagy hetven magazint, amit hazavittem, és néztem, hogy mit lehet belőle csinálni. Rém rossz volt az amerikai magazinanyag, montázs céljaira nem volt alkalmas. Nem inspirált, de kiszedtem belőle valami anyagot, amiből tizenkét montázs született. A tizenharmadik sokkal későbbi…” – egy hangszalag így őrizte meg Jaki első amerikai emlékeit.
Az ekkoriban megkezdett gyönyörű kollázs-sorozat darabjai közül is láthatunk néhányat a kiállításon. Megunva a szíves segítséget és a gyámkodást beköltözött New Yorkba. Először Bíró Iván szobrász (az ő műveit sem nagyon ismerjük itthon) műtermében tanyázott, majd a Water Streetre költözött, és „elkezdett egy gyűjtögető-böngésző nomád élet-módot...” ekkoriban fedezte fel a zsidó kultúra misztikus mélységeit, a héber ábécé betűit és a kabbala művészi felhasználásának lehetőségeit.
Ekkoriban kezdődött az a letisztult alkotói periódus - már inkább festményekből, szitanyomatokból és rajzokból áll -, mely kitartott élete végéig (ebből a korszakból is kiállítottak néhány markáns alkotást). 1985-ben szerezte meg az amerikai állampolgárságot, majd 1987-ben hazatért Budapestre, a Dob utcába. Élete utolsó éveiben úgy tűnt, végre megkaphatja azt a helyet, ami megilleti a művészeti életben (1990: Kiváló Művész; 1993: Széchenyi Akadémia tagság). A sors fintora, hogy nem élhette meg az 1996-os Ernst Múzeumban megrendezett életmű kiállítást.
