Hamarosan „új világ következik”, amelyben kitüntetett helyet kell, hogy kapjon a kultúra – fogalmazott a Nagyítás című új hetilap első számának bemutatóján Csontos János főszerkesztő és ez, azt hiszem, nem volt helyes.
Az előbb idézett szellemben fogantak viszont – sajnos – a kulturális közélettel foglalkozó, kultúrkritikus hangvételű, sértett és paternalisztikus kulturális modellekben gondolkodó bevezető írások is, a lap messze-messze legszomorúbb részei. Mádl Ferenc jobbára közhelyeket görgető „gondolatait” még el lehetett valahogy viselni minden egyoldalúságuk és banalitásuk ellenére, annál is inkább, mert az utóbbi nyolc év kormányzati teljesítményén finoman szólva sem nehéz fogást találni.
Persze, éppen ezért lehetne tartalmasabb kritikát is gyakorolnia a szellem emberének. Az igazán kétségbeejtő Granasztói György címlapon induló töprengése, ehhez képest a lap lényegében minden más anyaga felüdülés lesz, ha valaki még csak ebbe kukkantott bele, ne tegye le az újságot, elég, ha lapoz. A szöveg a főszerkesztő előbb idézett, kevéssé szerencsés mondatainak szellemében már a leendő kormányhoz szól, elmeséli, milyen kultúrpolitikát tartana kívánatosnak, hogyan képzeli majd, ha végre eljön az idő, a szellemi élet újjászervezését.
Ez már önmagában is feszengésre adna okot, egy értelmiségi rendelést ad le a hozzá közelálló politikai pártnak, hogy mit legyen szíves a tisztelt Párt, ha majd hatalma lesz hozzá, kitüntetni becses, jutalmazó figyelmével. És ha már a leadből megtudjuk, rögtön a címoldalon, hogy „a megosztott szellemi életet… a kormányzati szándékok mellé kell állítani”, akkor riadtan megnézzük a dátumot újra, hogy tényleg egy a napokban megjelent periodikát tartunk-e a kezünkben.
A megújulásra tett javaslatok előtt megrázó képet kapunk a jelen állapotokról, a helyzetet Alföldi Róbert mondatai jellemzik arról, hogy az általa irányított Nemzeti: „toleranciára és kíváncsiságra nevel… expresszív, pofátlan, vitára ingerlő”. Ezekből a mondatokból, persze, a hanyatló kapitalizmus dekadenciája árad, semmi előremutató, semmi a szocialista embereszményből, csak a fertő lépten-nyomon. Mindez „posztmodern nihilizmus”, ami „a pusztítás vágyát csupán értékmentes, pszichológiai késztetésnek tekinti”.
Az ilyen „pofátlan” színház „nézőterén a zsigeri disznóságokra, barbárságokra, ölésre, szexre alapozott gondolkodásmód” dívik, melynek „jegyében akárkit… meg lehet szólítani”. Zavarba jön az ember, ha ilyen sorokat kell mérlegre tennie. Ha kiröhögi őket, akkor megerősíti a beszédképtelenséget, sértődöttséget és ezt a nyelvet, amitől, úgy tűnik, magyar írástudók tekintélyes része képtelen megszabadulni, vagyis konzerválja ezt a siralmas helyzetet. Komolyan venni, vitaalapnak tekinteni ezt viszont módfelett nehéz.
Mégis, legyen, hátha megyen tőle pár centit a világ elébb: A szex és az ölés, fájdalom, a dráma történetének mindenkoron része volt (Arisztophanész, Shakespeare stb), a korlátolt fundamentalisták, puristák mindig is bizalmatlanul néztek a színházra, a valódi moralisták azonban, éppen ezért is, szenvedélyes hívei voltak, talán elég csak Friedrich Schillerre utalnom. Az, amit Granasztói prédikál, nem erkölcsös, hanem képmutató és érdektelen színház volna, egy olyan emberkép nevében, ami szerint az emberi lénytől a szex (pfuj) és erőszak és minden, ami „csúnya”, idegen, erről tehát beszélni tilos.
Ez az ember és művészetkép hazug és represszív, legfőképp azonban nevetséges. Granasztóinak a művészet autonómiájához fűződő elfojtásos, végiggondolatlan viszonyát szépen érzékelteti a következő gyöngyszem: „ A kulturális kormányzásnak ezekbe a vitákba nem szabad beavatkoznia, de minden lényeges esetben, különösen ha ez intézkedést igényel, döntőbíróként kell cselekdnie”. Nem fontos és intézkedést nem igénylő kérdésekben („intézkedést igényel”, milyen beszédes szókapcsolat) teljes a szabadság.
Meghökkentő mértékű létező szocialista nosztalgiák olvashatóak ki a jobboldali kötődésű lap vezércikkéből és ez nagy kár. Nem született meg továbbra sem a kultúráról folytatott beszédnek egy ennél kicsit párbeszédképesebb, mondjuk így, jobboldali verziója, holott a jobboldal szellemi megújulása számos egyéb vonatkozásban megtörtént és ez az újság jó alkalom lett volna.
Az irodalom és kritika-rovat viszont megbízható színvonalú, nemhogy teljesen mentes mindenfajta pártpolitikától, de még a lap tágabb értelemben vett kulturális krédójától is távol áll. Halmai Tamás kíváló, Bálint Péter esszéiről szóló recenzióját és még inkább Szabó Gábor Cortazar-ismertetését olvasva úgy érezhetjük, mintha egy másik lap volna a kezünkben, mint amit idáig olvastunk.
Szabó Cortazar-írása azoknak a jellegzetesen balos kritikai-emancipatorikus elméleteknek a szókincsét használva elemzi a szöveget, amelyekkel a lap eleje nem túlzottan színvonalas vitát folytat, élesen szembemegy a Nagyítás „irodalomeszményével” is, a „posztmodernt” dicsérve, amit a lap elején lévő programcikkek roppant körvonalazatlan értelemben használnak, nagyjából mint a liberalizmus nevű métely irodalmi szinonímáját. Értékrelativizmus, erkölcsi evidenciák megkérdőjelezése, nihilizmus, az identitás tagadása stb.
Szabó éppenséggel ezt ünnepli Cortazar prózájában, rámutatva, hogy a kérdésfeltétel, a reflexió, az alternatívák megfogalmazása nem erkölcstelenség. Természetesen Szabó ennél ezerszer többet tesz remek írásában, de a kontraszt eltéveszthetetlen. Gróh Gáspár Darvasi-írása méltányos és ha nem is különösebben revelatív (és értékítéletét nem is osztom), nem is különösen értetlen. Pécsi Györgyi szövege Görömbei András Nagy Gáspár-monográfiájáról meglehetősen kiszámítható és lényegében ideologémákra redukált az értékelése (bátor kiállás, kimondás stb).
Azzal, hogy ezt nem először megírja, aligha tesz nagy szívességet Nagy Gáspár irodalmi emlékezetének, értelmezése, az „értéktanúsítás” elismerésén túl lényegében hiányzik és az írásból az sem derül ki, Görömbei András elvégzi-e könyvében. De ez az írás sem ad okot erőteljes ellenkezésre, inkább csak érdektelen, ahogy a Pilinszky családi emlékezetét tárgyaló könyvről szóló zavarbaejtően iskolás kisrecenzió is. Ficsku Pál művében sok szó esik genitáliákról és más csúnya kifejezések is szerepelnek, reméljük, Granasztói nem jut el idáig az olvasásban.
Jó, hogy a rovat szemlézi Iancu Laura figyelemreméltó új verseskötetét, Vincze Ferenc ír róla korrekt kiskritikát. Az irodalom-rovat egyik csemegéje az egykori Kilencek még köztünk lévő tagjainak egy-egy verse, külön oldalon. Két vers, a Mezey Kataliné és Utassy Józsefé, akiről persze nem csak innen tudjuk, hogy jó költő, tényleg szép, ahogy szép, ha bizonyos poétikai kliséket talán túlzottan is felismerhetővé tesz, Kiss Anna verse is a címlapon és egy következő erős költő, Szőcs Géza is publikál a nyitószámban.
A Kilencek közül a többiek költeményeit nem érzem sikerülteknek, Nagy Lászlón szűrt József Attila-panelek építik fel Oláh János kevés izgalmat kínáló szövegét, indulásuk versnyelve érződik a többiek publikációin is, ezek legfeljebb tisztes munkák, de semmi meglepő vagy felkavaró nincs bennük. Némely verseket sematikus publicisztikai betétek is terhelnek még ráadásul, Győri Lászlóé azon szomorkodik bántó direktséggel, hogy a szabadság a felvonuló melegek és a magyar gárdisták utcai jelenlétét is lehetővé teszi, vagyis a szabadság, mint már tudjuk, értékellenes.
Túl azon, hogy azok, akik gyülekezési jogukkal élnek és azok, akik ebben erőszakkal meg akarják őket akadályozni, mégsem egy kategória, kinek van kedve közéleti vitát folytatni egy verssel? Sajnos, Győri költeménye más befogadást nem tesz lehetővé. A Temesivel készített életútinterjú nem érdektelen, bár a kérdezőt attitűdje, az interjúalanya iránti áhítat, néha meglehetős bárgyúságokig ragadja: „Ugyanakkor nem vagy mondható ösztönös írónak, tehát a szerkezet, a szervezőelv is jellemez”. Finom megfigyelés.
Ne essék sok szó a „túloldali” újságok szemlézéséről, már csak azért se, mert a Népszava nehéz helyzetben van állítólag, ilyenkor nem illik bántani, jó szót meg nehéz volna szólni róla, de a Nagyítás szemléjének sivár egyoldalúságát sem illetheti dicséret. Épp ezért unalmas az egész, a szemlézett és a szemléző teljesítménye egyként ugyanabba a pártos érdektelenségbe fúl. Essék azonban pár szó a TV-kritikáról. Benkő feleségkeresésén meditál Végh Attila, a taszító, az emberi méltóságot fillérekért megvásárló, majd páros lábbal tipró cinikus, alávaló disznóságra még egy lapáttal rátéve.
Cikke rúg még párat a megalázott szereplőkbe és szerencsétlen nézőikbe, akik, mint Isten képmásai, mind jobb sorsra lennének érdemesek, akik maguk is kénytelenek méltóságukat és munkaerejüket árúba bocsátani, hogy megéljenek és teremtő munka helyett ebben a förtelmes műsorban találni fel valami nyomorult pótlékát az örömnek, a „kikapcsolódást”.
Végh szerint „a nyolcvanas IQ törvénye”, alapján „a plebs” mindig szavaz, jelentkezik, sms-t küld, ha teheti. A plebs mindig a pénzről akar beszélni és önmaga érdektelen életét kívánja viszontlátni a képernyőn, (felháborító, tűnjön el nyom nélkül, nyilván) a cikk a feleségnek jelentkezők emberi mivoltát is kétségbevonja végül. Folytatja, amit a TV-műsor elkezdett, észre sem véve dicső szövetségüket. Ez volt az egyetlen írás, ami kimondottan felháborított.
A Nagyítás egyelőre nem igazán jó újság, de nem is reménytelen egészen. Ha képes lesz túllépni a terméketlen sértődésen, amire egyelőre nem sok jel utal, ha ki tud alakítani egy pártfüggetlen, de világnézetileg karakteres profilt, ha meg tudja újítani a beszédmódot, amelynek egyelőre inkább foglya és hasonló, tán gazdagabb irodalom és kritika-rovatot csinál, fontos és talán hasznos szereplőjévé válhat a magyar sajtónak. Ha nem, akkor létezése haszon nélküli lesz és indokolhatatlan.
