Dan Brown új regénye, Az elveszett jelkép semmi újat nem hoz a bevált recepten kívül, a kulisszákat most éppen szabadkőműves díszletek képezik. A sikerszerző ugyanakkor továbbra is pergő sztorit szállít, amit persze nem kell túl komolyan venni.

Kevés Dan Brownéhoz hasonló sikersztorira láthatunk példát ebben az évtizedben: aligha illusztrálhatja ezt hatásosabban más, minthogy A Da Vinci-kód írójának elég a nevét bedobni, és még Magyarországon is rekordszámú előjegyzés fut be a megjelenés előtt álló friss könyvére. Sokan sokféleképpen igyekeztek az elmúlt években megfejteni az idén 45 éves szerző titkát, a legképtelenebb ostobaságokat odamagyarázva a több mint 80 millió eladott regénypéldány mögé, pedig ha valakinél, hát nála aztán teljesen nyilvánvaló, mitől tudta ennyire megfogni az emberek képzeletét. Brown egyrészt kielégíti az olvasók rejtélyek és összeesküvés-elméletek iránti csillapíthatatlan éhségét, másrészt könyveiben mindent a sztorinak rendel alá. Ennyi a kulcs, és nem más. Mindez persze egyszersmind ellenzőinek minden bírálatát is alátámasztja: Brown nem ír úgymond „szépen”, nem magyarázza túl a dolgokat, nem megy bele bonyolult jellemábrázolásokba, és így tovább. Klasszikus ponyvairodalom az övé, még a rengeteg tudományos és kultúrtörténeti utalás ellenére is, mindössze ezt kellene szem előtt tartani, mielőtt valaki bármit is a kezébe vesz tőle. Az elveszett jelkép pedig minden szempontból passzol az író eddigi munkásságába, olyannyira, hogy az olvasónak többször is déjá vu érzése támad olvasás közben.

Az alapszituáció most is tipikus Brown-helyzet: a szerző kedvenc hőse, Robert Langdon professzor – aki most már ugye néhány éve hivatalosan is Tom Hanks ábrázatát öltötte magára – az amerikai fővárosba, Washingtonba utazik egy ártalmatlannak induló tudományos előadás ürügyén, de nem telik bele sok idő, és egy véres, rejtélyes nemzetbiztonsági szálakat is megmozgató összeesküvés kellős közepén találja magát, méghozzá kulcsfiguraként. És akárcsak eddig, ezúttal is mindössze egy éjszakája van arra, hogy fellebbentse a fátylat a bizarr és nem egyszer megfejthetetlennek tűnő szimbólumokkal terhelt titkokról. A szerző ezúttal a szabadkőművesek témakörébe ásta bele magát, a díszleteket tehát a közvélemény számára gyakorlatilag ma is teljesen ismeretlen titkos-féltitkos társaság jelképei és rituáléi képezik. Mielőtt még bárki az ellenkezőjét gondolná, a szabadkőművesek Brownnál ezúttal abszolút pozitív színben tűnnek fel, miközben érezhetően őt is megérintette az újabb, ezúttal 2012-re fókuszáló világvége-hisztéria. Így aztán a könyvből nem maradhatott ki az emberiség spirituális megújulását boncolgató vonal sem, mintegy egybekapcsolva a múlt „titkos tudását” a következő évek-évtizedek oly sokak által remélt szellemi kibontakozásával. Bármit is jelentsen ez...

A sztori részleteinek ismertetése nélkül is megállapítható, hogy Az elveszett jelkép minden ízében tipikus Dan Brown-mű: a sztori brutális iramban pereg végig a – most is meglehetősen szellősen szedett – több mint 700 oldalon át, letenni pedig jóformán akkor is lehetetlen, ha mind a történet vonalvezetése, mind a karakterek szempontjából számos áthallás fedezhető fel az író eddigi munkáival. Szimpla nyelvezetű, mindenféle ékesszólástól vagy sallangtól mentes mondatok ezek néha lexikonidézeteknek is beillő leckefelmondásokkal tarkítva, jellemzően csupán ceruzával felskiccelt, elnagyolt karakterek szájából, akiket az író kíméletlen tempóban hajszol egyik helyszínről a másikra. Maga a főszereplő, Langdon is ugyanolyan kidolgozatlan figura maradt, mint eddigi két jelenésekor, továbbra sem tudunk meg róla igazából semmi személyeset azon kívül, hogy klausztrofóbiás, és Miki egeres órája van... Ha valaki szerint ez nem túl üdvös, annak végső soron akár igaza is lehet, simán lenne tér jobban kidolgozni a figurákat, Brownt azonban láthatóan szemernyit sem érdekli a karakterábrázolósdi. Egyik legnagyobb erőssége ugyanakkor eddig is az volt, hogy hatásosan ötvözte a valós elemeket a fikcióval, így aztán már az alaphelyzetekkel is bárkinek beindítja a fantáziáját, aki fogékony az ilyesmire, most sincs ez másképp. Amikor pedig az egészből kibontakozik a végkifejlet, minden karikacsapás-szerűen szimplának és triviálisnak tűnik: végülis néha azt a legnehezebb észrevenni, ami az orrunk előtt van.

Ha valaki olvasott már mást is a szerzőtől, és nem Az elveszett jelképpel veszíti el a szüzességét Brown irányába, azt végig kísérteni fogja a déjá vu, de a könyv mindent összevetve még ezzel együtt is passzol az eddigi sorba: szórakoztató, leköti az embert, és sztoricentrikusságából fakadóan jóformán üvölt a megfilmesítés után. Az pedig óriási öröm, hogy még az ősi misztériumok és az emberiség elfelejtett ódon bölcsességének hajkurászása közben sem megyünk át fárasztó, ál-spirituális New Age ködevésbe, de aki az ilyesmiért bolondul, az is garantáltan rokonszenvesnek találja majd, amit olvas.

A világ végső soron azt kapta, amit akart: egy újabb tipikus Dan Brown-regényt az összes bevált fogással, a nyerő formula mindenféle változtatás nélküli újraértelmezését egy másik környezetben. Magyarán szólva ez is egy jó ponyva, se több, se kevesebb. És néhány év múlva vélhetően ugyanilyen élvezetes lesz majd elolvasni Langdon állítólag már formálódó moszkvai kalandjait, nyilván teljesen ugyanezzel a vonalvezetéssel és szellemiséggel, ugyanilyen egydimenziós karakterekkel.