Varga Miklós Európájára alighanem ember nincs, aki ne emlékezne, CD-n azonban most jelent meg először. Amerikai rádiórock a panelházak árnyékában - sajátos kordokumentum a '80-as évek közepéről.
Varga Miklós ugyan fajsúlyosabb zenével vált ismertté, de sosem tagadta, hogy hozzá igazából a Journey és társaik fémjelezte napfényes, úgynevezett AOR (azaz adult orientated rock) – vagy ahogy még akkoriban inkább nevezték, west coast – vonal áll igazán közel, így aztán nem csoda, hogy mind az Európán, mind az 1986-os Játék, szenvedély lemezen ez a könnyedebb megközelítés dominál. Vagyis aki esetleg P. Box-féle klasszikus hammondos magyar hard rockra vágyik, óhatatlanul is meglepődhet, ezek ugyanis inkább amolyan szintetizátorral alászőnyegezett, néhol a pop és soft rock határmezsgyéjén egyensúlyozó szerzemények, méghozzá mai füllel itt-ott kissé furcsa megoldásokkal, hangzásokkal. A középpontban persze mindvégig az elvitathatatlan hang áll, ami sokkal jobban érvényesül ebben a környezetben, mint mondjuk előtte a P. Boxban. Varga Miklós már a borítókon is minden szempontból kiköpött Steve Perry volt ekkoriban, torka, stílusa pedig szintén csak ezt a párhuzamot erősíti.
Maga az über-mega-giga-terrasláger Európa nyilván nem véletlenül lett akkora sikerdal a ’80-as évek közepén, bár éppen emiatt elég nehéz feladat lenne viszonylag objektíven megítélni, milyen is valójában. Mint oly sok régi örökzöld, ez a szám is egyszerűen csak van, szimpla általános adottság gyakorlatilag mindenki számára... Habár manapság már viszonylag ritkán játsszák, totálisan beleivódott a köztudatba, a szövege is a közhelyszerűségig ismert, így aztán borítékolható, hogy csak a cím és a borító láttán is igen sokan teszik majd azonnali lendülettel a bevásárlókosárba a CD-t, és ez így is van rendjén. Másik, ehhez hasonló slágerpotenciállal rendelkező szerzemény nem szerepel az albumokon, melyek közül teljesen egyértelműen a Játék, szenvedély a kiérleltebb, egységesebb produkció, méghozzá annak ellenére, hogy változatosabb és sokszínűbb, mint az Európa. Ha mindenáron párhuzamokkal kellene érzékeltetni, miről is van szó, a Journey mellett olyan nevek ugranak be a dalok hallatán, mint a Foreigner vagy a Toto, bár egy kis klasszikus magyar lakótelepi rock-buké is óhatatlanul befigyel itt-ott. Azt is hiba lenne nem megjegyezni, hogy a nagy amerikai példaképek ritkán eveztek annyira nyíltan popos vizekre, mint tette azt néha a Varga Miklós Band. Hogy egy konkrét példát is mondjunk, a Tánc az utolsó mozielőadás után például még úgy is megdöbbentő hasonlóságokat mutat Lionel Richie Dancing On The Ceilingjével, hogy lopásról nyilvánvalóan szó sem lehet – nagyjából ugyanakkor jelentek meg –, és maguk a konkrét témák is mások.
A szövegekre minden nosztalgia mellett is szigorúan tilos odafigyelni, ezek ugyanis attól függetlenül is szinte kizárólag borzalmasak, hogy a ’80-as években itthon és külföldön is számos furcsaság született ebből a szempontból. A kínrímek, erőltetett prozódiai fordulatok csak a dolog egyik felét jelentik, a sokszor egyenesen értelmezhetetlen, zavaros képek gyakran jóvalta zavaróbbak ezeknél, legyen szó akár a budai hegyekből aláereszkedő, nagy kutya őrizte kékvérű lányról, akár a rock and roll vonatról… Varga Miklós mondjuk mindig kikapta magának a furcsa szövegeket, a vele készült első P. Box lemez is különösen rettenetes ebből a szempontból. Az ugyanakkor még így, a 2010 környékén kissé megmosolyogtató billentyűs hangszínek, pittyegő vezérmotívumok, szövegi csacskaságok mögül is előtűnik, hogy ízig-vérig profi zenészek profi munkájáról van szó, akár a hangszerelést, akár az egyéni megmozdulásokat tekintjük. A lemezek hangzása persze szintén érdekes így két és fél évtizeddel később, különösen a puffogó, gépies dobsoundhoz kell hozzászokni, az akkori standard azonban ez volt.
Abban mindenképp megegyezhetünk, hogy kordokumentumnak tökéletes ez a két CD: ilyen volt a boldog nyolcvanasok közepe a furcsa Kárpát-medencében, miközben már recsegtek a támasztékok. Tánc a tűzfal szürke oldalán...
