Habár Stephen King a horror nagymestereként vált ismertté, időről időre előrukkol valami egészen mással is. Az 1973-ban íródott, de csak nemrég kiadott Blaze is ilyen.

Mindenki tudja, hogy Stephen King annak idején Richard Bachmanként is több regényt publikált, melyek között ugyanúgy akadnak kiemelkedően jók és gyengébbek, mint a saját néven jegyzettek tengerében. A frissen kiadott Blaze sorsa ebből a szempontból is érdekes: King Bachman-műként vetette papírra a ’70-es évek elején, írás közben remeknek érezte, miután azonban elolvasta, megdöbbentően gyengének találta, így aztán a nem túl vaskos (az író többi művéhez viszonyítva inkább csak kis)regény évtizedeken keresztül porosodott egy papírdobozban. King végül valahogy mégis előásta újból, és ennyi idő távlatából már jónak ítélte: csak kisebb igazításokat és némi összfazonírozást eszközölt rajta, majd közkinccsé tette az elveszett történetet.

Habár – mint ahogy erre a szerző a bevezetőben is kitér – ezt a könyvet a néhai Richard Bachman írta, az álnév persze semmit sem jelent, a Blaze ugyanis száz százalékos Stephen King eszencia. Még annak ellenére is, hogy ez a különös történet nem az íróra olyannyira jellemző vérfagyasztó, természetfeletti elemekben bővelkedő horror, hanem inkább krimi. King ugyanakkor persze most sem hazudtolja meg magát.

A címszereplő, a hatalmas termetű ifjabb Clay „Blaze” Blaisdell földi pályafutása reményteljesen indul, ám szadista, alkoholista apja egyik különösen brutális verése következtében maradandó agykárosodást szenved. Árvaházban, illetve különféle nevelőintézetekben cseperedik fel, majd kisstílű stiklikből, bűncselekményekből tartja fenn magát mentorával, a szélhámos George Rackley-vel közösen. George-ot azonban egy balul elsült kockaparti következtében halálra késelik, Blaze pedig egyedül marad a nagy semmiben, mindössze példaképe egyetlen meg nem valósított tervével a tarsolyában. Ez pedig nem más, mint egy grandiózus gyermekrablás váltságdíjjal, miegyébbel, amit azonban George iránymutatásai híján bajosan tud kivitelezni anélkül, hogy ne csinálna magának óriási bajokat…

King mindig is a gyermeki lélek legavatottabb ismerői, a gyermeki félelmek legmesteribb szavakba öntői közé tartozott, és mivel Blaze nagyra nőtt gyerek csupán, ez a könyv is gyorsan rabul ejti az olvasót. Legyen szó az óriás kétségbeesett tervezgetéseiről, a múlt eseményeit leíró részletekről vagy a gyermekrablás utáni menekülésről, a mű minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami a klasszikus King regényekben ott van, az utóbbi másfél-két évtizedben született köteteinek egy igen jelentős hányadából azonban teljességgel hiányzott. A figurák legtitkosabb, legmélyebb gondolatai sem maradnak rejtve, és az aprólékos leírások, részletinformációk is nagyban hozzájárulnak a hangulat minél alaposabb lefestéséhez. A szánalmasan vergődő, alapvetően ártalmatlan óriásra nem igazán lehet haragudni, az író azonban ismét úgy adagolja az izgalmakat, ahogy csak ő képes rá: a kibontakozó személyiséghasadás kezdetén álló Blaze és a fejében okoskodó George párbeszédei egyenesen lidércesek, akárcsak a főszereplő sötét saját gondolatai. A pergő sztori pattanásig feszült hangulatát csupán néhány gyermekkori emlékkép, illetve az elrabolt kisbabát dédelgető, önfeledten játszó és életében először igazán boldog Blaze képe oldja némileg – hogy aztán King jó szokásához híven ezeket az idilli pillanatokat is porrá zúzza egyetlen félmondattal, a lehető legalkalmasabb pillanatban. A sztori végkifejlete elkerülhetetlen, de bizonyos kérdések egészen az utolsó oldalakig nyitva maradnak, így aztán kiszámíthatónak semmiképp sem nevezhető a könyv.

Stephen King ugyan némileg mentegetőzik a Blaze bevezetőjében, de igazán feleslegesen: hiába állt évekig elzárva, hiába tartozik a Bachman-dossziéba, az utóbbi évek egyik legjobb műve ez az írótól.