Bejárást rendeztünk a Csendes kávéházban. A hely "előző életében" Csendes étterem volt, ahol is piros népi filcmellényben hozták ki a tatár bifszteket a büdös hónaljú pincérek.

A Csendes a lambériás, szűk terével maga volt a tovább élő szocializmus. Azok, akik itt nyomták a nyolcvanas évek elején, vasárnap délben apuval és anyuval  a rántott szeletet petrezselymes krumplival, nem is sejtettek, hogy stukkós díszek és öntött vasoszlopok között üldögélnek. 

Persze, a kilencvenes években voltak olyanok, akik az itt tovább élő szocializmus helyett a tovább élő Monarchiáról álmodoztak, és nem is remélték, hogy egyszer kibontják a teret, mint egy ajándék dobozt, és – ahogy Menyhárt Jenő énekelte egykor - feltárul egy titkos világ, felébred egy álom és mi alszunk tovább.
Most Csendes kávéház néven egy romkocsma üzemel itt - a névválasztás már sejteti, hogy nem a Fiume kávéház hagyományához akarnak közelíteni, őket a hely szocialista nosztalgiájának vélt bája fogta meg. Pedig: itt üzemelt az 1883-ban megnyílt Fiume irodalmi kávéház.
A falakon gyerekbicikli, ócska, kibelezett tévé, Super Mario ül egy szánkón a sarokban, porcelán fácánt hozott valaki a nagyi vitrinjéből, szóval, ha bepillantunk a hatalmas üvegablakokon, olyan érzés kerít hatalmába minket, mintha ránk borult volna a Művész mozi kirakata, ahová megpörkölt barbikat, ócska csipketerítőket szoktak volt kirakni, mert ezt valamiért kreatívnak gondolják. 

A Csendes ezt a lomizós esztétikát viszi tovább, a romkocsmás retró jegyében – nyilván korosztályi sajátosságok miatt, de innen üzeni a retróért részint felelős Szivárvány Nagyáruház írója nekik: rossz úton járnak. Bárhol lehet berlini romkocsmát csinálni, ha már a VII. kerület lett ennek a kultúrának a csakraszíve, legyen egy újabb romkocsma a hetedikben, nyilván a környéken vannak még kevésbé értékes épületek. 

Ebben a házban működött a magyar művelődéstörténet egyik legfontosabb intézménye, a Fiume kávéház, mely történelmünk egyik legtragikusabb évszámához, az 1914. június 28-hoz is kötődik. Egy legenda szerint Lajos, az újságos fiú hamarabb tudta a szomorú hírt mely szerint a trónörököst lelőtték - mint a politikusok.

Szabó László újságíró Szegény ember gazdag élete című emlékiratában írta:
"Kirándulásra készültünk, (előtte) természetesen még elmentem a Fiume kávéházba- ahol Lajos, az újságos fiú ezzel a hírrel fogadott:
- Nagyságos úr, a trónörököst és a trónörökösnét Szerajevóban megölték.
Más azt mondta volna neki, hogy ne bolondozzék. Én azonban tapasztalatból tudtam, hogy Magyarországon nem a politikusok és államférfiak a legjobban informált emberek, hanem a kávéházi pincérek." 

A Fiumét megörökítette Krúdy Gyula is a Zubovics Fedor, aki Pesten is oroszlánokra vadászott”című emlékezésében. „Az ország legkülönbözőbb vidékeiről gyülekeznek össze a hajdani Fiume Kávéházban, és volt olyan időszakuk is, amikor ideggyönge embernek nem volt tanácsos miattuk a kávéházba belépni, de még csak a Múzeum körúton sem elhaladni." A Tiszaeszlári Solymosi Eszterben is feltűnik a kávéház. Ide tart Eötvös Károly, hogy Tóth Béla a hírlapíróval találkozzon. A Fiume irodalmi kávéház volt, megfordult itt Ambrus Zoltán és Reviczky Gyula, Szomory Dezső, Krúdy Gyula, Színi Gyula is.

Az 1883-ban a Fiume Pest legkorszerűbb létesítménye volt: szellőzőberendezés, biliárdasztalok és hatalmas tükrök hívogatták a kávé – és biliárdfüggőket. (A kávéház a nevét az egyik asztal fölött látható Fiume-címerről kapta.) Talán nem kell magyaráznom, hogy a romkocsma-érzés mennyire nem méltó a hely szelleméhez. Ha az ember az Ecseri piacra vágyik, nem kávéházba megy, hanem az M5-ös felé veszi az irányt. 

Döbbenet, hogy a bérkőket nem hatotta meg a Fiume kávéház múltja, hogy nem tudják, hogy milyen örökséget kaptak. Mondom mindezt annak ellenére, hogy a kávézóra kiírták: „FIUME 1883 IRODALMI KÁVÉHÁZ -Ars poétikánkkal törekszünk arra, hogy a kor elvárásainak megfelelően méltó utóda lehessünk.” Nos, nem lettek méltó utódaik. A magyar vendéglátás egyik óriási kudarca a Csendes kávézó, mert nem tudtak élni az örökséggel és a legendáriummal. Hol van ilyenkor a műemlékvédelmi hatóság?

Pedig nem kellett volna mást csinálniuk, mint szerezni két szobafestő fiút, akik lehúzzák diszperzittel a falakat egy hétvégén, esetleg a stukkókra az ügyesebbik fiú rátesz némi aranyozást, és csókolom. Ha nem csináltak volna lomtárat a kávézóból, máris beljebb lettünk volna. Mert az ócska tonett székek is maradhatnának, azok kávéházasak. 

Igaz, hogy az egykori Fiume legértékesebb traktusában, azaz a Múzeum körúti sarkon most Bookline könyvesbolt van, de a Csendes kávézó helye is a város egyik legnagyobb kincse. Persze, aranyosak a pincérek, jó a kávézó hangulata, de ez nem a bolhapiac fétisnek köszönhető, hanem az épület adottságainak, a két vasbeton oszlopnak és az eredeti mennyezeti díszeknek, és a hatalmas ablakoknak. 

Valószínű, hogy azzal védekeznének a bérlők, hogyha nem ebben a bolhapiac fétisben fogant volna az újratervezés, a közelben lévő egyetemről nem jöttek volna át. Ez nem biztos! Ugyanúgy jöttek volna, mert a felszabadultságot és a lazaságot nem a lomtalanítások hangulata hozza meg, hanem a hely szelleme. Nem kellett volna fehér terítővel letakarni az asztalokat, nem kellett volna puccparádé, csak némi tisztelet a Fiume szellemisége előtt. 

A Szabadság kávéház tulajdonosa egy másfél négyzetméter megmaradt szecessziós tulipánminta alapján rakta újra az egykori kávéház arculatát, és arra építi a mítoszát, hogy ott írta Ady a Harc a Nagyúrral című versét. Nos, a Fiume a sokkal gazdagabb kulturális hagyományát kitakarja lomokkal, porcelán fácánnal, kettéfűrészelt fürdőkáddal.