Minden híreszteléssel ellentétben Robert Downey Jr. és Jude Law Holmes-Watson párosa nem homoerotikusabb, mint az eredeti figurák, és a duó el is viszi a hátán Guy Ritchie új filmjét.

Több mint egy évtizedbe került, míg az első tervektől eljutottak a filmig, de végül csak összejött: Sherlock Holmes, minden idők egyik legnépszerűbb ponyvahőse ismét köztünk jár. Igaz, kicsit más ruhát öltött, mint amilyet úgy 120 éve Sir Arthur Conan Doyle rászabott, de megint itt van, és ez a lényeg. Persze könnyen lehet, hogy aki komplettistaként kivégezte Doyle összes megjelent Holmes & Watson-művét, becsapva érzi majd magát Guy Ritchie bohémebb, utcaibb és emberközelibb figurái láttán, pedig nem tett rosszat a karaktereknek ez a vérfrissítés.

Miben is más Ritchie és Robert Downey Jr. Sherlock Holmes-a, mint a novellák, regények zseniális nyomozója? Sok dologban, de azért távolról sem mindenben, még ha felszínesen szemlélve akár így is tűnhet. Habár az átlagembernek nem feltétlenül az jut eszébe elsőként Holmesról, hogy gyanús bűnbarlangokban rendezett full contact bunyókban keresi a jövedelemkiegészítést, a mesterdetektív már Doyle fantáziájában sem valami íróasztal mögött elmélkedő nyárspolgár volt, így a karakter kissé képregényfigurás továbbgondolása végső soron ül, főleg, hogy Robert Downey Jr. láthatóan lubickol a figurában. Bohémebb, lazább, különcebb és dekadensebb ez a Holmes, mint az íróé vagy a tévésorozatból ismert Jeremy Bretté, számos ismert vonását azonban sértetlenül őrizték meg, a vaslogikán és a zsenikre jellemző sajátos gondolati következtetéseken át egészen addig, hogy imád hegedülni. A kokainos vonalat viszont nem vitték túlzásba az alkotók – ki tudja, talán még így sem akarták kísérteni Downey-t, aki ugyebár talán Holmes-nál is közelebbi kapcsolatot ápolt a szerrel hosszú éveken át…
Aztán ott van Dr. Watson, aki itt nem a novellákból megismert néha tesze-tosza, Holmest bálványozó másodhegedűs, hanem karakán, a nyomozó fárasztó elhajlásait hol csendes beletörődéssel, hol dühös kitörésekkel fogadó kőkemény katonaorvos Jude Law alakításában. A filmet jóelőre amolyan rejtett homoerotikus moziként harangozták be az avatottak, de igazából feleslegesen. Nem mintha a nősülő barátja elköltözése felett bánkódó Downey kutyaszemű pillantásairól ne merülne fel hasonló gondolattársítás a nézőben, de azért ne feledjük, hogy Holmes és Watson sajátos viszonyát már akkoriban is sokan és előszeretettel boncolgatták, amikor Doyle novellái éppen virágkorukat élték, és százezrével fogytak Nagy-Britanniában. Egyesek még azt sem átallottak felvetni, hogy Watson igazából nem férfi, hanem nő, Sherlock Holmes nagy szerelme… Ehhez képest Ritchie egyáltalán nem megy messzire, bár kétségtelen, hogy a női szerepek igen elnagyoltak a filmben: mind Holmes imádottja, a szélhámos Irene Adler (Rachel McAdams), mind Watson menyasszonya, Mary Morstan (Kelly Reilly) olyan, mint aki ott sincs, hiányuk aligha tűnne fel bárkinek is, a bő kétórás mozit ugyanis végig Downey és Law párosa viszi a hátán. Valahol bizarr belegondolni, hogy Ritchie keze nyoma pont a két cool főszereplő megformálásában érezhető a legtisztábban, ez azonban nem baj, még ha sok konzervatívabb nézőnek garantáltan nem is fog tetszeni, amit lát.

És hogy milyen maga a film? Szórakoztató, de semmiképp sem örökérvényű. A sztori középpontjában egy rejtélyes, fekete mágiával átitatott politikai összeesküvés áll, melynek mozgatója az akasztást is túlélő, sírból visszatért Lord Blackwood (lehetetlen nem észrevenni, hogy valójában Mark Strong néz ki úgy, mint a könyvborítókban, képregényekben lerajzolt Holmes), de közben persze kiderül, hogy a mennyi nem pontosan annyi, amennyinek elsőre tűnik. Ritchie viharsebesen rongyol keresztül a történeten, de az igazából eleve csak másodlagos díszlet a két főszereplő riposztjaihoz. A számos szópárbaj és verekedés közepette Holmes természetesen e rejtélynek is a végére jár, méghozzá az épülőfélben lévő Tower Bridge tetején, a finálét pedig törvényszerűen követi majd a folytatás, benne a nyomozó nemezisével, Moriarty professzorral.

A következő tervezett két rész fényében lehet majd alaposabban eldönteni, mennyire volt előtanulmány ez az első darab a teljes szériához. Ritchie pergő, fiatalos és modern tempója mindenesetre jót tett Sherlock Holmesnak, akárcsak az az enyhe időn kívüli érzés, ami a határozott 19. századi kulisszák ellenére is végig ott kísért a vásznon (Wild Wild West-féle vásári baromságról persze nincs szó). A filmet ugyanakkor elsősorban mégis Downey és Law üdítő kettőse miatt érdemes megnézni.