Sokadszorra járt Budapesten a Depeche Mode, és sokadszorra győztek meg mindenkit arról, hogy legközelebb is nézze meg őket. Két óra állva tombolás még a lelátókon is.

A Nitzer Ebbnél tökéletesebb nyitószámot aligha lehetett volna találni ide: az EBM egyik úttörője hozta a külvárosi melós-formát, bár az nyilván idegzet kérdése is, hogy hosszabb távon mennyire tudnak élőben szórakoztatóak lenni ezek a kopogó-csattogó, enyhén perverz beütésű dalok. Felvezetésnek remekül passzoltak Dave Gahanék elé, bár – mint azt a nagy koncertek vendégfellépőinél megszokhattuk – a közönség már jelen lévő részének többsége rájuk sem bagózott.

Gyakori vita kérdése, hogy a Depeche Mode tényleg döbbenetes magyarországi népszerűsége épp azt jelenti-e, hogy legalább egy tekintetben Nyugat-Európához tartozunk, netán pont azt, hogy menthetetlenül a Balkán része vagyunk. A lényeg azonban minden okoskodás mellett is csak ez az újabb zsúfolt teltház, márpedig aligha létezik még egy olyan előadó a világon, akik Budapesten alig több mint fél éven belül sold outot csinálnak a Puskás Stadionban, majd az Arénában is. Pedig itt azért előre lehetett sejteni, hogy olyan nagyban nem tér majd el egymástól a két fellépés programja… Leginkább úgy lehet leírni a lényeget, hogy ez a koncert a tavalyi kiegészítése volt szinte teljesen azonos díszletekkel és csak néhány részletben eltérő dallistával.
Mivel a tavaly megjelent Sounds Of The Universe jó eséllyel pályázik a „minden idők leggyengébb Depeche Mode albuma” kitüntető címre, arról is lehet vitatkozni, jó ötlet-e három dallal pont erről nyitni, pláne, hogy az In Chains egyáltalán nem ütős kezdőszám, és az elővezetett szerzemények közül továbbra is csak a Wrong képes némi karaktert felmutatni. Ennek ellenére találó húzásnak bizonyult gyorsan letudni a kötelező köröket, a Walking In My Shoes-zal ugyanis igazi száz százalékos közönségetető slágersorjázás vette kezdetét, amit csak megakasztott volna egy hasonló blokk a gyengébb új dalokkal. Bár a hihetetlenül lelkes magyar közönséget elnézve a 13 ezer ember nagyrésze alighanem akkor is a remek formában lévő Dave Gahan tenyeréből evett volna, ha az csak kiül a színpadi kifutó végébe, és nem csinál semmit… Így azonban nem volt üresjárat, és igen beszédes az is, hogy az 1997 utáni korszakból a nyitó trió mellett csak a Precious volt képes befurakodni a régi és közepesen régi klasszikusok közé, illetve középtájt még elővették a szintén új Miles Away / The Truth Is-t. Előbbi elviselhetően szólt, utóbbi azonban alighanem fel sem tűnt volna, ha nincs. Még így is nehéz volt észrevenni…

Habár az ember első blikkre azt hinné, a Depeche Mode-nál mindent Gahan visz a hátán élőben, ez nem feltétlenül így van: a jellemzően borzalmas ruhákban virító Martin Gore, sőt, az idő jelentős részében szokás szerint semmit sem csináló Andy Fletcher is vonzza a tekinteteket, még akkor is, ha zenei szempontból Gore és a roppant feszesen, erőteljesen doboló Christian Eigner tartják a felépítményt. A középpontban azért persze a frontember áll, aki ezúttal aligha lehetett volna ennél jobb formában: láthatóan élvezte a koncertet, sokat bohóckodott a többiekkel, de hangilag is hozott mindent, amit kellett. Az Arénában szerencsére a lehetetlenséggel határos feladat igazán gyenge hangzást produkálni, így ha nem is lemezminőségben, de a legjobb pillanatokban azt közelítve, egészséges arányokkal szólt a cucc, még Gore dalonként cserélgetett gitárjait is ideértve, pedig ez néha neuralgikus pont szokott lenni. A látvány oroszlánrészét ezúttal is a hatalmas, egész hátteret beborító, központi gömbbel ékesített LED-fal jelentette, ahol szintén végig sikerült tartani az ideális szintet a zenekart mutató megcsavart-megsokszorozott közeliek és a klipszerű vetítések között.

Mivel egy lehetséges best ofot játszottak, nyilván személyes ízlés kérdése is, kinek mi ütött a legnagyobbat ezen az estén. Az Insight esetében talán jobban jártunk volna, ha Dave énekli Martin helyett, de a jelek szerint a közönség nagyrésze így is csupán a refrénnél ismerte fel az Ultra záródalát, szóval szódával elment, a Home lecsupaszított verziója viszont kifejezetten üdítő volt így, Martin tolmácsolásában, főleg a közönség hosszas óóóó-zásával a végén. Utána pedig – a közbeiktatott Miles Awayt követően – olyan elementáris slágerblokk következett, aminek hallatán gyakorlatilag ember nem maradt némán a hatalmas teremben: Policy Of Truth, In Your Room (ami az eredeti verzióban azért jobb lett volna), I Feel You, Enjoy The Silence és Never Let Me Down Again (óriási karlengetéssel a közönség részéről, méghozzá a legutolsó sorokig)… A One Caress-szel, Stripped-del, Behind The Wheellel és Personal Jesusszal kábító ráadás igazából már csak hab volt a tortán.

Arénakoncertek esetében viszonylag kevés helye van a spontaneitásnak, így ez a hétfői este sem emiatt marad emlékezetes, azon azonban nem lehet vitatkozni, hogy a Depeche Mode vérprofi szórakoztató, akik mindent tudnak arról, miként kell levezényelni egy ekkora kaliberű eseményt. És rendkívül rokonszenves bennük, hogy profizmusuk még annak ellenére sem kiszámított, jéghideg, cinikus sika-kasza-léc aratás, hogy a műsorban minden egyes másodperc előre megtervezett.

Remek volt, és nyilván a legközelebbi adandó alkalommal jönnek majd megint.