Fantázia panaszlakatról kizárólag Wahorn András tud érdemi tájékoztatást adni, míg a fantázia birodalmába vezető varázstükörről Terry Gilliam. Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című mozijában mindenki álmodik, de senki nem alszik, még az ördög sem, akit egyébként Tom Waits alakít.

A fantáziafilmek idejét éljük, hamarosan a fehér nyuszi nyomába indulhatunk Alizzal, és Tim Burton-nel, mert jön az Aliz csodaországban, de addig is érjük be magával a nagybetűs Képzelettel. 

A Parnassus alkotói nem vacakolnak a magyarázatokkal, egyszer csak ott cammog egy rozoga színházi kordély napjaink Londonjában, Gilliam és azt sem akarja körülírni, hogyan tett szert Dr. Parnassus (Christopher Plummer) az örök életre, miért köt évszázadok óta fogadásokat magával az Ördöggel (Tom Waits). 

Szépirodalmi és mitológiai utalásoktól terhelt filmben mindent hajlandóak vagyunk kész tényként elfogadni, elvégre bebocsátást nyertünk magába az Imagináriumba, mégis mit képzeltünk… Az ördög, azaz Mr. Rick egyszer csak eljön azért, ami neki jár, a meseszép szűzért, Valantináért (Lily Cole), aki Dr. Parnassus leánya, és akit az öreg egy fogadáson felajánlott Mr. Ricknek. 



Néha az volt a benyomásunk, mintha egy Tim Burton fantáziáradást láttunk volna, mintha Terry Gilliam A nagy halat A Halászkirály legendájával hozta volna közös nevezőre. A fantázia birodalmának látványvilága inkább a viktoriánus bababoltokra és a Monty Python csoport Mennyország-vízióira emlékeztetett, mintsem mondjuk Harry Potter birodalmára, a film barokkos rokokós képzelgései némileg benn maradtak a színházi világ tartományában. Ha van a filmnek üzenete, akkor az nagyjából annyi, hogy fantázia nélkül mit sem ér az élet, de az egyéb összefüggéseket, szimbólumok rendszerének feltörését senkinek sem ajánljuk, már csak azért sem, mert la átványtervezésénél az alkotók egyszerűen lemásolták a Museum Of Childhoodban található babházakat, aztán a díszletekben ezeket különböző hermetikus szimbólumokkal, arkánumokkal, pentagramokkal dekorálták ki. 



Nem kell megfejtenünk a kultúrtörténeti utalásokat, ahhoz nem elég következetes a történet, pusztán elég ha átadjuk magunkat annak az élménynek, mely a fantázia nevű vurstliban vár ránk. Nyilván sokan lesznek, akik a filmet Heath Ledger miatt nézik meg – közismert, hogy ez volt a színész utolsó mozija, sőt, hogy az élet még bonyolultabb és váratlanabb legyen, mint maga az Imaginárium, a fiatal színész a forgatás alatt meghalt gyógyszer túladagolásban. 

A Valentina titkos szerelmét, Tonyt játszó Heath Ledgernek vannak képzeletbeli alakmásai, amelyeket a kényszer szült. Olyan kiválóságok vállaltak beugrásokat a Képzelebeli Tony szerepébe, mint Johnny Deep, Jude Law és Colin Farrel. Ellenállhatatlan névsor, arról nem beszélve, hogy a film is nagyszerű. 



Ez az intellektuális fantasy nem akar többet, mint megmutatni néhány meseszerű tripet. Aztán Gilliam kissé belezavarodott saját képzeletébe, némileg túlbonyolította a sztorit, és nem is tudjuk, hogy ki a főszereplő. Parnassus? A két fiatal, Tony és Valentina? Vagy éppen az ördög? De ez sem számít, ha túláradhat a határtalan képzelet, melyhez képest a Sárga tengeralattjáró LSD-s világa legfeljebb csak egy Donald-rágó élmény.