…, de a Halálkeringő című új magyar thrillerben körülbelül ez az egyetlen tényleg rossz érzéseket keltő momentum, a többin a néző legszívesebben inkább röhögne vagy sírna. Pedig ez a film akár jó is lehetett volna.

Közhelyszámba megy, hogy a hazai filmgyártás képviselői néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve eddig még nem nagyon remekeltek, ha úgy döntöttek: minden ízében hollywoodi típusú filmet forgatnak. Az elsőfilmes Köves Krisztián Károly a Halálkeringővel különösen nagy fába vágta a fejszéjét, ilyen fajta thriller ugyanis nem igazán készült még Magyarországon, és noha a végeredményben vannak igencsak értékelhető elemek, az összhatás mégis olyan, hogy az ember nem igazán tudja, mit lépjen a látottakra.

Az alapszituáció egyszerű: bekokainozott, részeg rendőrnő ül egy lerohadt állapotú budapesti lakásban 9 hónapos terhesen, egymás után tolja fel a csíkokat, miközben csupán nyomokban vannak emlékei az elmúlt 24 óta történéseiről. Hirtelen csengetnek: apja az, akit több mint egy évtizede nem látott, de most mégis itt van, mert feltétlenül beszélnie kell lányával, ugyanis élete gyökeres fordulatot vett. Elza – így hívják a szebb napokat is látott női közeget – először anyázik, aztán beengedi a fatert, akinek a készítők képesek voltak halálkomolyan a Rusty becenevet adni, és ezután fokozatosan tárul fel, mi is történt a lakásban az előző napon. Persze ahogy az lenni szokott, ezúttal is kiderül: nem mindig az a fekete, ami annak látszik, és fordítva.

Az alaphelyzet ígéretes, a sötét, zárt és mocskos lakás ideális díszletet kínál egy nyomasztó, félelmetes, pattanásig feszült thrillerhez, a Halálkeringő azonban sajnos nem képes ébren tartani az izgalmat. Ez nagy kár, a végeredmény ugyanis vizuális szempontból közelíti a perfektet: a falakon átúszó, netán meglepő, néha kifejezetten bizarr látószögben elhelyezett kamerák felvételei abszolút egységes és jellegzetes látványvilágot kölcsönöznek a mozinak. A sajátosan kellemetlen atmoszférához Rakonczai „méééééértkeeeeeeell, hooogy eeeeeeeeeelmeeeenj” Viktor végig eltalált zenéje is nagyban hozzájárul. Egyetlen helyszínen több mint másfél órát eltölteni roppant kockázatos vállalkozás, de a film e tekintetben állva marad, és ez már önmagában komoly fegyvertény.
És hogy akkor hol a probléma? Nos, a legkomolyabb mindenképpen Dobó Kata, akinek elhivatottsága példaértékű, hiszen a forgatás közben komolyan megsérült a térdízülete, de még ennek ellenére sem állt le a munkával. A szomorú helyzet azonban az, hogy színészi alakítása ettől még egy szemmel sem lesz értékelhetőbb: amit a bekokszolt Elzaként domborít, az nyilván fényévekre van az annak idején A miniszter félrelépben bemutatott szempillarebegtetéstől, de még mindig kevés ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy ilyen kevés szereplővel dolgozó mozit. Így aztán Elzaként a színésznő néhol körülbelül annyira hiteles, mintha egy zsák lisztet látnánk ugyanebben a szerepben, noha annál kétségtelenül sokkal-sokkal szebb. Amikor olyanokat bír mondani fennakadt szemmel, színpadias hanglejtéssel, hogy „Ez nem az én életem! Nem vagyok ura az életemnek!”, a néző nehezen állja meg vigyorgás nélkül, bazmegezéseinél, miafasztakarszozásainál pedig még kínosabbá válik a feszengés. A mozivásznon körülbelül ember nem káromkodott még ennyire természetellenesen, egyszerűen nem hihető, amit látunk.

Nehéz eldönteni, hogy Kern András is csak a női főszereplő mellett tűnik lényegesen haloványabbnak, mint azt megszokhattuk tőle, vagy néha tényleg nem tudta eldönteni, röhögjön-e vagy sem. A néző tőle várná a film megmentését, ezzel szemben a cinikus Rusty néhol egészen olyan hatást kelt, mintha az emlékezetes ’95-ös Kern-féle Bokros-paródia egyik szereplőjeként győzködné Elzácskáját erről-arról.



Persze igazságtalanság lenne a kudarcot csak a színészek nyakába varrni. Hiszen hiába teremtik meg az alkotók a külcsínnel a megfelelő környezetet egy idegborzoló thrillerhez, ha a forgatókönyv dialógusai képtelenek tartalommal megtölteni ezeket a kereteket: a szereplők között nem pattognak a szikrák, nincs drámai feszültség, az meg, hogy mi is történt Elzával ebben az elátkozott lakásban, körülbelül fél óra után kitalálható. A végkifejletet meg inkább ne is emlegessük, abból már tényleg csak John Cleese hiányzik…

Kár érte, mert a látvány tényleg ott van, nem véletlen, hogy a trailer és a plakát is csalogató, ezek hatására bizonyára sokan nézik majd meg a Halálkeringőt. Örülhetünk, hogy végre nekünk is van thrillerünk, de másnak egyelőre még nem nagyon.