Elektronikus blues, sváb keringő, Balanescu filmzene-feldolgozások, Bach toccata és Pink Floyd-os Vivaldi. Mindez szájharmonikán. Ezek alapján nem csoda, ha Szabó Tamás arca kissé összerezzen, ha blues-zenésznek titulálják, vagy utcazenészként képzelik el. Főleg, ha számba vesszük, mi mindenhez ért, mi minden érdekli még az egykori Palermo Boogie Gang alapító tagját, Deák Billék, Takáts Tamás, Presszer Gábor, Koncz Zsuzsa, Dés László, Zorán (és még sorolhatnánk) kísérőjét.
Tom NoLimit – szájharmonikán határok nélkül.

Banális kérdés, de annyira adja magát a Te esetedben: miért pont a szájharmonika?

’82-ben még a Kisképzőbe készültem, mint rajzos, de nagyon sok ismert protekciós festőpalánta felvételizett akkor a suliba és végül is, nem is lettem volna megfelelő alany arra, hogy végigjárjak egy iskolát, ahol megtanítják az embert „az almába kockát látni”, ezért más irányt vett az utam.

A szakközépiskolában kezdtem a harmonikázást. Az akkori rendszer nem szerette a különc arcokat, így én is a „listára” kerültem, így azon voltam, hogy valahogy elfogadtassam magam. Nagy Hobo Blues Band rajongó voltam, pedig már nem volt divat a hosszú haj és a csőgatya, nekem meg pont az tetszett. Akkoriban a popperek és az újhullámosok voltak a trendik, akkor jelenik meg ska és akkor volt a Da, Da, Da című sláger. A maradiak közé tartozva eleve érdekes arc lehettem, egy kicsit különc, olyan, aki színházban játszik, éjszakázik, rajzol stb. a rajztanárom ahol csak tehette, elkért az órákról; tudta mennyire utálom a matekot, a tornaórát és úgy általában. (Lélekben igazi hippi volt) Órák után az osztályból a kemény mag összejött, én meg a pingpongasztal tetején játszottam John Mayalltól, meg más előadóktól. Persze az nem volt profi, csak úgy szívtam fújtam.


Most sem egy hétköznapi kisember benyomását kelted.

Mindig szerettem a középpontban lenni. Ráadásul a szájharmonika kicsi hangszer, és általában játéknak tekintik. Ezt, azzal kompenzáltam, hogy olyan stílust, színpadi mozgást, olyan ruhákat vettem fel, hogy odafigyelnek rám. Ferenczi Gyurival egy időben indultunk a zenei pályán, nagyon más köröket futottunk be, de ő is a mai napig mindent megtesz azért, hogy rá figyeljenek az emberek. Egy dobos, egy basszusgitáros általában háttérben van, a hangszerük karaktere is eleve ilyen.

A mai napig, sajátos a mozgásom koncerteken. A rólam készített fotók alapján meglepő, mennyire megváltozik a karakterem, amikor játszom. Mintha kizárnám az egész világot. (rajtam maradt)

Nemcsak az előadás módjában, de a repertoárodban is van valami ebből a megmutatásból.

Mivel a harmonika periférikus hangszer, ha én nem csinálok bulit, akkor nem gondolnak a hangszeresre. Nagyon karakteres hangja van, és kirí a többi hangszer közül. A blues sok irányzatba belefér, sok zenész viszont nem méri fel, hogy másképp is lehet gondolkodni. Ha valaki meghallgat egy keringőt, rapszódiát, Bach átiratot tőlem, könnyen beláthatja, hogy semmi köze a blues műfajához.

Sőt, vannak területek, amelyeknek a zenéhez nincs köze, mégis otthonosan mozogsz bennük.

Mivel nálam valóban fontos lett a megmutatás, nemcsak a zenében, hanem a képzőművészetben, versekben is gondolkodom. Mindenhol kicsit amatőr vagyok. Kértek már fel fotókiállításra, rendezésre is, de úgy gondolom, ehhez sok lépcsőfok kimaradt nálam, hiába érdekes a látásmódom, hiába tetszik sokaknak, amit csinálok. Miért én legyek az - az ember, aki egy más szakmát hígítok, amire más az életét tette, nekem meg csak hobby. Annyi, önkritikánk kell, hogy legyen, hogy el tudjuk helyezni magunkat a realitásban. Haragszom is azokra az előadókra, akik elkezdenek zenélni semmi háttértudással, csak azért, mert az olyan sikkes, és még mindig menő kimondani, hogy nekem lemezem jelent meg.

Vissza is tértünk a hangszeredhez: kicsit sem volt divatos – hiszen valahol nagy szabadságot ad, bármikor előveheti az ember a zsebéből.

Ami az aktuális trendeket illeti: kevesen tudják, hogy Magyarországot a németek hangszerekkel, akkordionnal (olyan ugyanis nincs, hogy tangóharmonika) és szájharmonikával fizették ki, mint, háborús jóvátétel. A 60-as évek végére a törlesztések elapadtak, a 70-es évek végére pedig megszűntek a szájharmonika zenekarok. Nekem már csak véletlenül került a kezembe a szájharmonika, akkoriban valutáért lehetett kapni, feketén behozni az országba. A zenéhez és a hangszerhez való viszonyom biztos ennek köszönhetően is egészen más volt és más lett, mint a mai dömpingben. A rádióban Göczey Zsuzsa vezette a lemezbörze helyett, című műsora volt a csemege vagy a Csiba Lajos féle Slágermúzeum, sorozatokban pedig, egy-egy Beatles, Elvis, Led Zeppelin-összes volt a zenei kínálat, ezen kívül létezett három-négy lemezbolt, ahol horribilis összegért, megrendelésre hozták be az LP-ket. Ma a lemezboltban, ha egyáltalán veszel zenét, nem töltesz el összesen 20 percet. Andy Warhol mondása: hogy valaki vagy valami öt percig lehet érdekes, ez mára legfeljebb fél percre zsugorodott. Nagyon nagy a kínálat, rengeteg az információ. Viszont az adatmennyiség megnövekedésével arányosan nőtt az adatveszteség is. Gondolok itt a tönkrement vincseszterekre stb. és van, ami nem pótolható.

- Nem voltak tanáraim, csak felvételek, és egy két zenész, akik ösztönösen játszottak Hagyó Béla, Bacsek István, akik mindennel el voltak foglalva, csak éppen azzal nem, hogy harmonikát tanítsanak. Ez szintén alakított a gondolkodásomon és a zenéhez való viszonyomon.

Ma, mint tudjuk rengeteg az illegális letöltés, ez ellen lehet valamit tenni?

A bakelit volt az egyetlen olyan hanghordozó, amit nem lehetett sokszorosítani. Véleményem szerint nem tudunk jobbat, ha a zenei piacot a zenészek, kiadók meg akarják tartani, akkor ki kell találni egy új formátumot, vagy vissza a gyökerekhez.
A Hanghordozók terén a magyarok mindig is nagyon elől jártak, a háborúban a bakelit helyett, röntgenlemezeken árulták a zenéket pár évig, a rádióműsorokat pedig, egy méter átmérőjű bakelitekre vették fel. Ezen hanghordózókhoz mind volt köze a magyar fejlesztőknek.

Sajnos a médiumokra nem számíthatunk.

Ezzel a diszkográfiával – saját zenekarok mellett azért kísérted Pressert, Zoránt, Charlit a Motorheadet...

Igen, hálás vagyok ezeknek az embereknek. Részint mert megtanították a szakmát, adott helyzetek kezelését, elfogadóak és befogadóak. Zeneileg is sokat tanultam tőlük. De, sajnos az, hogy én velük játszhattam, az nem azt jelenti, hogy, ismert lettem. Számos rádióslágerben harmonikázom, de ettől még nem rohantak meg a kiadók. Erről egy mondás jut az eszembe: azért, mert Newton híres fizikus volt, attól még a macskája nem lett az.

-A magyar média a szelektáció felé vezeti az országot, a kultúra nagyon kis részét mutatja meg. A húsz lemezem közül egyik sem igazán fért bele egy kereskedelmi rádió profiljába sem (pedig ez húsz év). Tisztelet egy-két zenei szerkesztőnek, akik odaállnak egy-egy rétegműfaj mellé, de a legtöbben válaszra sem méltatnak. Pedig, ha be sem mutatnak valamit, esély sincs rá, hogy az emberek felfigyeljenek rá. Nincs választási lehetőségük. Mindenhol ugyan az a széria hallatszik, és ugyan azt lehet olvasni, látni, csak az egyik forrás inteligensebb módon közli, míg a másik nem.

Az a rugalmasság, amiről sokszor hallunk a rádiószerkesztőktől, közel nem olyan rugalmas. Az, hogy a napilapok többsége azokról a celebről ír, akik jó pénzért a semmit árulják megint nem egy előremutató dolog. Vannak szaklapok, amik viszont megint csak kis réteghez jutnak el. Ugyan nem az én dolgom ezeket kritizálni, viszont akkor is arról hallok és ezt látom, amiről nem akarok hallani. Utazom a metrón, megyek az utcán és beülök kávéra, és csak jön, jön és jön az információ. Tudom a mai médiumok többsége szerkezetileg a vér, sex, könny és szalámi elvén alapszik.

De ha nem kötnek szerződések, legalább neked van?

Nincs. Szeretek provokálni, mert a belesimulással ma nem lehet érvényesülni és ettől mozdulnak előre a dolgok. A régi nagyok közül kevesen akarnak mondani valamit, vagy, mert belefáradtak vagy, mert a múltjukból úgy is megélnek. Nálam a lázongás még mindig jelen van. Az mozgat, hogy ott legyek valahol, lássak valamit, részt vegyek valamiben, ami új egyedi érdekes és tanuljak belőlük. Ennek kifigurázására készítettünk például egy videót is. Egy régi, bugyuta sláger, a „Don’t Mess With My Toot-Toot”, magyar lakodalmas változatát. Szóval, ehhez a slágerhez illően, kerestünk morbid képi megoldást. Itthon nem értik, felháborítónak tartják, nem is tudják, kik állnak mögötte, illetve, hogy ez egy zenei kritika is egyben. Tapasztalatom szerint ugyanis Magyarországon a képi megjelenés általában sincs szinkronban a zenével. A középszerű számokat horribilis költségvetésű klipekkel, vagy a jó számokat kis költségvetésű filmekkel próbálják eladni. Egyik sem jó. A világ más részein számos rétegzenét játszó zenekarnak, egyéni előadónak, (jazzban) profi kliparzenálja van. Mi meg töltögetjük a youtube-ot, a régi, a televíziók által oly hőn szeretet beszélgetős műsorok ilyen-olyan felvételeivel. Aranyos nem…

Nálunk sokan játszanak világszínvonalon bluest. Jó barátaim közül pld. Szűcs Gábor, Katona Tamás, Ők kimentek külföldre, azóta is ott aratják a babérokat. Igazán profin állnak a tanuláshoz.

Mi maradt ebből?

Létezik kocsmakultúra, de mára három-négy helyen lehet játszani, ehhez képest a zenekarok száma megnőtt. Az emberek ezerszer meggondolják, hogy mikor mennek el egy helyre. Én leginkább is azt sajnálom, hogy nem alakulhatott ki egy kávéházi kultúra, ami felé a mi generációnk korban tart. Nyílnak ugyan kávézók, de a hangulat már soha nem fog visszatérni. A mecenatúra a zenéléshez hiányzik. Pedig, nagyon kellene, hiszen a művészetek mindig is rászorultak. A festők közül, Dürer, Rubens is azért lett király, a kortársaiktól elrugaszkodóan, mert ők bekerültek a „pikszisbe”. (Természetesen, rettenetesen jó festőkről beszélek. Nem akarnám magunkat hozzájuk mérni, de a mai valóság, főleg ezt igényli.)

Érdekel a színház, a fotózás, zenében nyitott maradtam, a legőrültebb új irányzatokat, a „műanyagot” is meghallgatom. Lassan dolgozom, és utólag is nagyon kritikus vagyok magammal szemben. Kevés számomról gondolom úgy, hogy nem tudnám jobban megcsinálni ma. A színházi projekteken kívül a stúdiózás is érdekel; ott mindig nagyobb biztonságban érzem magam. Folyamatosan tanulok. Mindig van valami zenei vagy technikai probléma, amivel még nem találkoztam.

Végszó

- Ja, és a legfontosabb: ahhoz, hogy sikeresen dolgozzam, megvalósítsam az álmaimat, „társakra” van szükségem. Hiszem, csak úgy lehet. Sok olyan kollega segíti ezek létrejöttét, akik a háttérben vannak, akiknek sokat köszönhetek. (Nem csak zenészek.) Nem is gondol az ember olyan helyzetekbe, mint, ami ennél a lemeznél is történt. Gyuszkó barátommal közel 20 éve játszunk folyamatosan. Végig zenéltünk egy életet és 20 év elteltével döbbenek rá, mennyire hasonló a véleményünk egy-egy zenei dologról. Jó érzés, az állandóságban rátalálni valakire. Ezúton is köszönöm neki.

A Kultúrpartra mivel készültök?

Fényképezőgéppel felvehető anyagokat tervezünk Bacsa Gyuszival. Igazából minimalista dolgokban gondolkodom, werkfilmekben, ahol nem biztos, hogy az lesz az érdekes, ami látszik. De hétköznapi törtnetekről szól az élet jelentős része, ami nyilván a színpadon kívül esik.





Több háttérinfo itt!                       Vendégkönyv: katt ide!