Jamie Cullum fogalkozási körében elkövetett gondatlan veszélyeztetéssel felrobbantott egy zongorát, hiába a swing zongorázása a fokozottan veszélyes munkák közé tartozik.

Mint az köztudomású, a felrobbanó zongora káros lehet az egészségre, de ezzel természetesen mit sem törődik Jamie Cullum, és ez így van rendjén. A harmincéves atriszt jazzes, swinges műveleti repertoárja finoman szólva is felkavaró, a The Pursuit című lazázás lefegyverző megalkotottságú album, a szerző simán megengedhet magának a swinges játékokon túl egyéb játékokat is.
 
Megidézi a szórakoztatóipar két szélsőértékét, rögtön a nyitódal, a Just One of Those Things egy bravúros Cole Porter szerzemény a Jubilee című musicalból, de ott a Don't Stop The Music című Rihanna-sláger feldolgozása, mondanunk sem kell, hogy összehasonlíthatatlanul jobb, mint az eredeti. 

Az art deco lokálok kulisszavilágát felidéző pop-jazz dalok titka a jól karbantartott slágerérzékenység és a briliáns hangszerelési ujjgyakorlatok mellett az, hogy Cullum zsenije nem terpeszkedik rá a dalokra, nem akarja mindenáron megmutatni, hogy milyen virtuózan tud játszani, alárendeli magát a nagybetűs daloknak. 



Meglepő, hogy milyen sok stílusimitációt villant fel, mégis megmarad a The Pursuit egységes zenei képe. Cullum néha megenged magának egy-egy zongoraszólót – lásd pl. a Mixtape című felvételt, melyben a pop felé kilengő számot egy kis viruóz futammal rakja helyre, csak a mihez tartás végett. 

Nehéz kiemelni egy-egy dalt, az album színvonala egyenletesen magas, minden felvétel hivogatóan slágeres és választékos, de ha mindenképpen ajánlani kéne egy számot, akkor az legyen a hétperces Music Is Through, mely a lemez talán legügyesebb műfaji körutazása. A dal „alján” elektrós maszatolás teszi teltebbé a swinges, esztrádos, house-ba csúszó popdalocskát. A The Pursuit producere Greg Wells volt, aki olyan popelőadóknak osztotta az észt, mint Katy Perry, Mika, Pink és Céline Dion.

Elton Johntól Duke Ellingtonig sokféle módon el lehet jutni, a brit Jamie Cullum egy kimondottan melodikus és vidámnak mondható albummal járja be a szórakoztató jazz zegzugos sikátorait, míg végül eljutott a nikotinszagú, nehéz függönyös bároktól az ultramodern sportcsarnokokig.