A kávéházak nagy korszakára sokan úgy tekintenek, mint a lovagkorra, ahol a lovagi erényeket a főúr gyakorolja, ahol a Szentföld maga a nagybetűs művészet, amit küzdelmes áron hódíthat meg a harcos, és Saladin, a lovagokat Szentföldről kiűző vezér nem lehetett más, mint egy szigorú szerkesztő, aki határidőkkel fenyegeti a kávégőzben aszalódó publicistát. 

A lovaghoz címzett kávéházban, a Cafe Ritterben jártunk, mely Bécsben található, a Mariahilfer Straßén, immáron 1905 óta. A műemléki védelem alatt álló kávéházat egyébként 1867-ben alapították, 1905 óta található mai helyén. 



Akik számára kötelező rítus az első, welcome drinknek is felfogható kávé elfogyasztása a Mariahilferhez szintén közel lévő Sperlben, nos, őket úgysem lehet meggyőzni, mindenki másnak fontos üzenet lehet: tökéletes indítás a Café Ritterben elköltött espresso is, akárhány beavatási szintet kell is megismernünk. Rögtön az első: a kávéhoz a pincér nem hoz tejet, és ha szóvá tesszük, azt mondja, nem jár hozzá, de azért öt perc múlva mégis szervírozza. 



Ja, mert ha még nem mondtuk volna: a bécsi pincéreket egy speciális kiképző táborban kondicionálják arra, hogy bunkók legyenek, a trénereik árammal, hideg vízzel, korbáccsal érik el a kívánt hatást, hogy megfeleljenek az útikönyvekben is városi specialitásként számon tartott bunkó pincér imázsnak. Ez ne szegje kedvünket, hozzátartozik a játékhoz. Ha kérjük a számlát a pincér rágyújt mellettünk, elszívja cigit, majd hajlandó lesz velünk rendezni a cehhet. 

A végén a halálelegáns, csokornyakkendős felszolgáló tisztelettudóan elköszönt, másnap pedig már ismerősként üdvözölt, haverkodott kedves volt. Megtörtént 
a beavatási rítus, a wannabe-seggrepacsi, wannabe-motoros fóka, vagy amit akartok. A Ritterben kopott parketta helyett kövön sétálhatunk, ami nem olyan jó egy majdnem százéves kávéháztól, de a füstben barnára pácolódott mennyezeti stukkók mindenért kárpótolnak – szeretjük ezt a kellemesen ledurrant kávéházi karaktert, a Sperlben sem volt festés legalább harminc éve. 



Az már inkább zavaró, hogy a Ritter némileg kileng a presszó zsáner felé. 
A lámpákról nehéz eldönteni, hogy art deco világító testek, vagy a hatvanas években készültek. Bármelyik pillanatban betoppanhatna Maigret felügyelő, aki egy Szajnából kihúzott hulla képét feledendő, bevág egy dupla calvadost. 

Szóval a Ritter a piros, kopott műbőr sarokkanapékkal némileg a párizsi elpresszósodott kávéházakra emlékeztet, csak Párizsban nem kap az ember Kaffe Maria Theresiát, mely egy naracslikőrös, tejhabos különlegesség. Levesz még az érzésből, hogy a falon olcsó akvarelleket akasztottak ki, illetve, hogy nem ég minden falikari izzó, sőt, van amelyik a kőburkolat felé gravitál, viszont mindez bizarr harmóniában van az élére vasalt pincérrel. 

Mégis, a Rittert, mint "a tipikus" osztrák kávézót kell az olvasók figyelmébe ajánlanunk, mint olyan kávémérést, ahová beül a bársonyzakós, notebook-ot böngésző diák, és a bajszos fülbevalós bőrnacis motoros bécsi arc is. Mert a kávéház a világ bodogabbik felén nem úri huncutság, hanem közösségi tér, ahová van, aki sörözni megy, más reggelizni, míg vannak, akik az életben maradáshoz szükséges napi koffein dózisukat veszik magukhoz.