Egy mélységesen nemzeti érzelmű néző talán felháborodna azon, hogyan bazdmegelik végig Jancsó Miklós legújabb filmjét, az Oda az igazság!-ot Mátyás király és társai, de a mindig játékos rendező ezúttal nem sok meghökkentőt mutatott.

Még csak a második Kapa-Pepe-filmnél jártunk, és egyetemisták voltunk, amikor arról ment a vita, hogy kell-e ilyesmire pénzt adni egy nyugdíjaskorú rendezőnek. A kérdés azóta biztos milliószor elhangzott, és időközben az, aki a leghevesebben sérelmezte, hogy Jancsó eljátssza a pénzt a fiatalok elől, valahogy mégis filmrendező lett. Jancsó meg legyártott további négy variációt Kapáékra, mire a páros az Oda az igazság!-ban a háttérbe szorult. Elegánsan ki is nyírta őket azzal, hogy Mucsi és Scherer figuráit lefejezik a Mátyás uralma alatt játszódó történelmi játékban.

A szemlén elejtett félmondatokból könnyen összerakható, hogy a magyar közélet örök visszásságain ironizáló film a közmegegyezés szerint kész katasztrófa. Sokan mégse fikáztak, csak hallgattak illedelmesen. Mert Jancsóra nemcsak hogy nem illik a nyilvánosság előtt rosszat mondani, de rá nagyon haragudni sem lehet. Mert 88 évesen is játékos és görcsmentes tud lenni, és ezzel sok kínos hibán emelkedik felül, amik a magyar filmet gyakran teszik kínossá. Emellett a nevét arra is használja, hogy ismeretlen és néha egészen meredek arcokat fedeztessen fel a közönségével. Aki meg a közelébe kerül, az elolvad tőle, ahogy még Törőcsik Maritól lehet.

Miután Mucsival és Schererrel leszámolt, és egy ideje már Hernádi Gyula sincsen mellette, szépen összeállt a magyar film Kelly Familije. Szinte az egész család szerepel az Oda az igazság! stábjában, a trónörököst az unokája játssza, a trónörökös egyik feleségjelöltjét a fia felesége, a másikat egy barátjának a kislánya. Sajnos ők nem mindig természetesek, ahogy Mundurczó Kornél sem, pedig a karaketeres arca nagyon jól áll a vásznon. A nagyobb szerepeket azért nagy nevek kapták, Cserhalmi, Gálffi és Pindroch meg is állják a helyüket, de különösebben ők sem tudnak érvényesülni a helyzetekben, amikbe Jancsó beledobja őket.

Elárulják, megmérgezik, hátba szúrják egymást, miközben középkori jelmezekben bazdmegelnek, de nem sokat tesznek hozzá ahhoz, amit minden második héten összebosszankodunk a kocsmában egy-egy jó BKV-botrány után. Jancsó azt akarja érzékeltetni, hogy a hatalmi játszmákban bárki bármikor leváltható, ha egy erősebb érdek úgy kívánja, csak közben a mese súlytalan és érdektelen lett. Nagyobb a hűhó, amikor kidől egy ló egy vasárnap délután sakkpartin. A jó poénok tekintélyes részét meg már az előzetesben ellőtték.

A Lyuhász Lyácint Bt., a Belga és Subb Bass Monster után jól jöttek most viszont a magyar népdalok, amikből sikerült több gyöngyszemet beválogatni. Feldobták a filmet a szándékos anakronizmusok is, a színes lufik, az ízléstelen műrózsák, vagy amikor a Hunyadi László operából dudorásszák a Meghalt a cselszövő kezdetű áriát. Szép pillanatok azok is, amikor visszatérnek a régi motívumok, a lovak, az erdőben meztelenül szaladgáló nő és néptáncosok. Csak az utószinkront cseszték el kegyetlenül, van, amikor a bevonuló táncosok nem is ütemre mozognak.

Az egyetlen igazán ütős jelenet az utolsó, amikor Cserhalmi levágott feje megszólal, és egy bibliai idézettel a rendező végkövetkeztetését mondja ki, hogy minden csak hiábavalóság és szélkergetés. Bár a mondanivaló szinte olyan banális, mint bármelyik végkövetkeztetés, amivel a Szomszédok végén ráforulnak a kamerára, Jancsó 88 éve megadja a súlyát.