A filmművészet számok bűvöletében él, naná, a film biznisz, de a számok bármire vonatkozhatnak, mást jelent a 8 és 1/2, mást a 9 és 1/2 7, mást az 1 óra múlva itt vagyok. És mást jelent a Kilenc.

A Kilenc (Nine) Rob Marshall filmje, majdnem 8 és 1/2, de több annál, és ez a fél, a zenére vonatkozik, nem a művészi apportra. A film plakátjai hívogatóak, olyanok, mint a magazinok címlapjai, hihetetlen sztárparádéról van itten szó, Penélope Cruz, Nicole Kidman, Sophia Loren, Kate Hudson – csupa olyan művész dobja be magát, akikkel parfümöket, arckrémeket és szemüvegkereteket szokás reklámozni, és akkor még nem beszéltünk Marion Cotillardról, akire szinte ráírták az eszményi feleség karakterét. 

Viszont nem rá szabták az ideális szeretőt, arra ott van Carla (Penélope Cruz), és még egy tucatnyi másik nő, akiket nevezzünk a könnyebbség kedvéért múzsáknak. A hivatalos múzsa tehát Luisa (Marion Cotillard), a feleség, de vannak nem hivatalosak, az egyszerűség kedvéért nevezzünk őket nőknek. Mert a főhős, ha eddig nem mondtuk volna filmrendező, akihez ugyebár a rendezői szék mellett egy másik bútor is hozzátartozik, ez pedig a szereposztó dívány. 

Az alkotói válságban szenvedő Guido Conti (Daniel Day-Lewis) számára  ihlet lehet egy női mozdulat, egy titokzatos illat, de Guido ihletet merít egy Martini reklámból is, hiszen a filmben minden beállítás lehetne egy retro reklám, packshot nélkül. És hogy Rob Marshall honnan meríti az ihletet? Nos, alapvetően Fellini életművéből, különös tekintettel a 8 és ½-re. Ugyanis a Kilenc musicalfilm, mely alapvetően a Tony-díjas Brodway-musicalra, épít, míg maga a musical Fellini életművére. 

Nyilván az a legfontosabb kérdés, hogy működik-e filmként az 1982-ben bemutatott Arthur L. Kopit és Maury Yeston-féle zenés darab. Nos, nem működik, hiszen Rob Marshall alapvetően színpadi metatérben gondolkodott, így azok a művészi allűrök, modoros gesztusok, melyeknek színházban jó akusztikájuk lehet, nos, az filmvásznon túl erős stilizációknak hatnak. 

Túl sok a zene és a koreográfia, a történetvezetést állandóan megakasztja egy-egy zenés-táncos jelenet, stroryline gyakorlatilag nincs. Íme egy alkotói válságban nyavalygó modoros rendező, aki nem tudja befejezni a filmjét, nem tudja befejezni szeretőjével a viszonyát, majd otthagyja a neje, de aztán mégis visszamegy hozzá. 



Cselekménynek nem sok, váratlan fordulat gyakorlatilag nincs a filmben, de szerencsére van itt minden, ami egy design-mozihoz kell. Világos: alapvetően Fellini mester képi világát variálják a retro Martini-reklámok zsánerképeivel. A filmben a kellékes, a sminkes és a díszlettervező ugyanolyan nagy munkát végzett, mint maga a rendező, vagy az impozáns hölgykoszorú trillázó színésznői. 

Aranyöngyújtók, tökéletes szabású ingek, mérnökien megalkotott barkók, fényesen csillogó vespák, a szerpentin utak mögül előbukkanó eszményi díszlet, a tenger. A látványtervező még arra is figyelt, hogy az ingekre helyezetett mandzsetták harmonizáljanak a Fiat Alfa Spyder sebváltójának fénylő gombocskájával. 



A hatvanas évek európai filmművészetének dicsőségét elzengő film valójában lehetne egy másfél órás Itália országimázs mozi is, a Via Venetoval, a Piazza del Popolóval vagy éppen a Cinettica stúdióval, de természetesen a mozi hemzseg a Fellini-allúzióktól is. A Kilencben a nők alapvetően érzéki karaktereket fogalmaznak meg, de utalnak Bridget Bardotra, Claudia Cardinaléra, vagy éppen az Amarcord Vegye-Vigyéjére is.