Láthatatlan Filmklub néven évek óta működik egy kulturális fórum, ahol olyan filmeket vetítenek, amilyeneket sehol máshol kies kis hazánkban. A Ludwig Múzeumban tartott „információs vetítések” házigazdája Sőrés Zsolt író, költő, szerkesztő, experimentális zenész, akinek – erre mérget vehet bárki – szívügye ez a projekt. Különben miért csinálná?
A filmklubhoz létrejöttekor egy Hajas Tibor idézetet választottam mottóul: „A film nagyjából épp olyan reális élmény, mint egy hallucináció; márpedig az igazán reális.” (Praktikus képzelet, 1976). Az én filmklub-eszményem szorosan kötődik ahhoz, amit Hajas régen megvalósított a Ganzban. Az sem csak szociális-kulturális tevékenység volt, hanem mélyen összefüggött Hajas művészeti tevékenységével.
Mi alapján válogatod a filmeket?
Fontos szempont, hogy ezek a filmek nem kerültek be a magyar mozi-forgalmazásba, vagy olyan régen voltak láthatók, hogy már a magyar feliratos kópiáknak is nyoma veszett. Ilyen, régen játszott film például a január elején vetített Culloden (1964, r.: Peter Watkins); Aztán olyan filmeket is játszunk, amelyekről sokan hallottak, de szinte hozzáférhetetlenek. De bekerülnek olyan alkotások is, melyek a filmtörténeten túl, a tágan értelmezett kultúrtörténetre is hatással voltak, túlmutatnak magukon a bennük megtestesülő vízió által.
Vannak korszakbeli korlátok a filmek kiválogatásánál?
Nincsenek. Néhány éve csináltunk egy sorozatot, amelyben egy gyűjtemény (Unseen Cinema. Early American Avant Garde Film 1894-1941) szerepelt a korai, amerikai avantgárd-filmes munkákból. Levetítettük a teljes tizenkilenc órás anyagot, olyan filmeket is, melyek a XIX. század utolsó évtizedében készültek. Ez az összeállítás azért fontos, mert hatvan független szervezet közös munkájának köszönhetően olyan filmek kerültek elő az archívumok mélyéről, amelyekről a szakma sem nagyon tudott. Elképesztő anyagok, megingatták azt a paradigmát, hogy az amerikai avantgárd film 1941-től korszakolható, amikor a kijevi születésű Maya Deren (1917-1961) elkészítette a Meshes of the Afternoon című filmet. Kiderült, hogy elképesztő dolgok születtek, hihetetlen mennyiségben, és egészen más preferenciák hatására, mint ahogy azt ma tudni véljük. Sőt, az is kiderült, hogy az amerikai avantgárd film egykorú az európaival! Ennek az anyagnak a megléte hatással van arra, ahogy a filmről gondolkodunk, átírja a filmtörténetet, vagy azt amit eddig filmtörténetnek hívtunk/hittünk. Nem az a poros unalmas, elavult feszengés – amire a gyanútlan néző számítana –, hanem friss, izgalmas alkotások egy olyan korból, amikor legfeljebb a művészek öncenzúrája működött, és nem volt semmiféle más, külső cenzúra.
Nem foglalkozom kommersz filmekkel, az utóbbi időben már nem is nézek ilyen filmeket. Szerintem a filmművészet és a filmipar teljesen elvált egymástól, de ez – általános tendenciaként – vonatkoztatható más művészeti ágakra is. Több olyan kulturális mozgás van, amelyik semmiféle kapcsolatban nem áll a kapitalista kultúrmocsokkal, médiaszeméttel.
Ezek szerint a Láthatatlan Filmek Klubjában a „régi- friss” filmek mellett „mai-friss” filmek is mennek?
Persze, egy évvel ezelőtt például Andrej Iszkanov, fiatal távol-keleti orosz rendező eddig készült filmjeit vetítettük.
Mi a mostani évad vezérmotívuma?
Az „újrajátszott történelem” indult január elején: az angol független filmes Peter Watkins munkáinak nagy részét bemutatjuk. Évekig vártam ezzel a tervvel, mert elindult az életműsorozat kiadása, ami aztán lelassult, és végül félbemaradt… a szokásos okok miatt.
Tény, hogy egyre kevesebb film jön ki az utóbbi időben DVD-n. Megváltoztak az internetes preferenciák, a letöltéses rendszer is mind több helyen fizetőssé válik, a legtöbb film pedig az eredetinél rosszabb, lebutítottabb minőségben nézhető csak ezen a módon… azok, akik így jutottak hozzá, úgy tűnik, egyre nehezebben jutnak hozzá a „napi betevő filmjükhöz”.
Visszatérve a mostani évad filmjeihez, mit illene tudnunk Peter Watkinsról? Túl azon, hogy egy hetvennégy éves öregúrról beszélünk?
Watkins voltaképpen az egyik első igazi média-hacker, a korábbiak közül csak Orson Welles (1915-1985) mérhető hozzá, a kortársai közül pedig az olasz Gualtiero Jacopetti - Franco Prosperi szerzőpáros, a Mondo-sorozat rendezői, a „sokkumentarizmus keresztapái”. Watkins, bár ezt sokan szívesen letagadnák, alapvető hatással van a filmművészetre, a broadcast médiára. Azóta tudjuk, hogy a hírműsorokban bemutatott felvételek megrendezett jelenetek és azóta másképp nézzük a TV-ben közvetített háborúkat, az olyan katonai valóságshow-kat, mint amilyenek például a Guantánamo Bay-féle fogolytáborról szóló híradások voltak.
Miért is?
Mert abból indult ki, amiből az intelligensebb és érzékenyebb dokumentaristák, hogy a tényeket nem lehet teljes objektivitással ábrázolni: már amikor és ahogy az kamerát felállítják, az is értelmez, már a beállítás is egyfajta állásfoglalás. Watkins újragondolta a filmezés preferenciáit, meta-szinten végiggondolt elképzelések ezek, és ettől rendkívül izgalmasak a filmek, hiszen a filmről és a filmnyelvről feltett kérdések és az ezekre adott válaszok legalább annyira fontosak, mint maga a kész mű.
Milyen eszközökkel?
Watkins alapvető megoldása az, hogy bizonyos történelmi szituációkat újrajátszott, illetve különböző anti-utópiákat is készített, ilyen az 1969-es Gladiátorok is, ami egy elképzelt jövőben játszódik. Monográfusa, Joseph A. Gómez szerint ezek nem sciene-fiction filmek, hanem „social fiction” parabolák.
A forradalom arcai című filmje számunkra különösen érdekes lehet…
Az eredeti címe szerint The Forgotten Faces az ’56-os forradalom újrajátszása Canterbury utcáin. 1961-ben, huszonegynéhány éves korában készítette a filmet, és azt kell mondanom, hogy a legizgalmasabb, legeredetibb, és az események történelmi és pszichológiai oldalát a legjobban bemutató allegorikus mű. Watkins kultúrantropológusként, történészként évekig dolgozik egy-egy filmterven, és a lehető legpontosabban igyekszik rekonstruálni a történéseket, és ebbe a tények által körülbástyázott világba viszi bele a költészetet. Ha úgy tetszik, a szó leghumánusabb értelmében anarchista.
