Különböző, mondvacsinált szenzációktól szétrohadt ingerküszöbbel egyre kevesebb az esély, hogy valódi, szaftos művész(et)i botrány oszlassa a hétköznapok színes szürkeségét. Pedig, akinek érzékei nyitva vannak, abba belecsimpaszkodik a Húshang.
A rencerváltás környékén még valódi felháborodást keltett az Anarchista Újság pápalátogatásos száma, és a patak-vért emlegető politikus is hangosan ágált, amikor az Új Hölgyfutár borítóján két ördög tartotta a czímert. És mostanság?
Mostanság már az is megtörténhet, hogy Fákó Árpád Húshangok című kötete (három cd-vel) úgy pihenget a könyvesboltok polcain, mintha csak egy lenne a sok közül. Pedig, szögezzük le, a kötet botrányos! – mármint a szó pozitív, előremutató értelmében. Van ilyen. Az igazi skandalum persze az, hogy nincs botrány! Nem tiltakoznak sem az egyházak, sem a fegyházak, sem a politikusok, sem a proli-típusok – pedig valami választásszerűségek jőnek, s ilyenkor mindenből/bármiből lehetne tőkét kovácsolni.
Felháborító, hogy nem háborodik fel senki! Ha én egy mélyen hívő, jó erkölcsű, tisztaéletű, keménynyakú, öntudatos, prűd bürger lennék, talán utcára is vonulnék! Felemelném a szavam (jó magasra!!!), hogy a szeretet és a megbocsájtás nevében tiltakozzak visszamenőleges hatállyal az ellen, amit Fákó és feLugossy (meg a többi…) a művészet nevében elkövet a skolasztikus alapokon nyugvó európai esztétika ellen.
- Bárcsak létezne még a Szent Inkvizíció - rebegném imára kulcsolt kézzel, máglyákat vizionálva, ha olyan lennék, aki a rendszerváltás óta buzgón hisz az Úristen Haragjában, s mélyen hallgat arról a pillanatról, mikor párttagkönyvét (ki tudja, mikor lesz rá újra szükség!) a kredenc mögé rejtette. De – ha ilyen lennék - azért gondolatban hozzátenném:
- Aczél elftárs ezt soha nem engedte volna!
Persze, ha szeretném, sem lehetek ilyen, ezért nagy élvezettel lapozgatom a Húshangok című gyönyörű képeskönyvet, mely - genezisét tekintve - nem több, mint egy nagyra (nagyon nagyra!) nőtt cd-borító. Megvalósulás tekintetében viszont összművészeti élményorgiává duzzasztott történelempótló. Esetleg a fantázia-panaszlakat kulcsa.
No, lehet, hogy ezt az egészet meg kellene magyarázni azoknak, akik a ’80-as években csak távolról figyelték az alternatív/underground művészeti akciókat, melyekben olyan zenekarok tűntek fel, mint a Sex-e-pil, a Kézi-Chopin, a Testbüfé, az A.E.Bizottság, a Millenniumi Földalatti Vasútvonal és a Húshangok. Ez utóbbira viszonylag rövid működése miatt emlékeznek kevesebben, pedig, ha ez nem lett volna, akkor most ennek az írásnak sem lenne 2010-ben apropója.
A nyolcvanas évek nagy zsongásáról javarészt kazettákon megmaradt koncertfelvételek vannak, ezért aztán nagyon dicséretes az a szándék, mely ezeket a sokszor másolt Polimer kazettákat CD-vé sterilizálva hozzáférhetővé teszi. Az eredmény vitathatatlanul érdekes: a zenék általában(!) sokkal laposabbak, gyengébbek, mint ahogy emlékeinkben élnek; viszont sokkal színesebbek, izgalmasabbak és érdekesebbek annál, mint amit – az elme torzító hatásának ismeretében – remélni merünk.
Kit érdekelnek a kiadó szándékai? Ha a nosztalgia-hullámot akarta megteremteni és meglovagolni, akkor állati ügyes volt; ha a leletmentés volt a cél, akkor pedig – sokunk helyett - lelkiismeretes. Végül is teljesen mindegy, mert ez csak az alap, aminél a Húshangok című kiadvány sokkal több. Nem elégedtek meg annyival, hogy leporolva kiadják a régi hangokat, hanem a két zenekar összevonásával megteremtették a lehetőségét annak, hogy elmondják, mi az, amit a művészetről ma gondolnak. Arisztotelész csak megvonná a vállát, hiszen ennél mi sem természetesebb:
- tézis:Millenniumi Földalatti Vasútvonal
- antitézis: Húshangverseny
- szintézis: Millenniumi Húshangverseny.
Zene és könyv, hangok és képek, potencialitásból kibomló aktualitás, áttételes reflexió arra az immanens valóságra, melyben húst beköpő döglégynek látszik a tisztaságot kereső angyal, kinek többet, jobbat, mást jelent az a világ melyből a művészet alapanyaga származik, hogy új, transzcendens tartalommal telítődjék az, ami porból vétetett.
Ha létezik Isten, s valóban a világon tartja szemét, akkor mi emberek csak abban bízhatunk, hogy Istennek van humorérzéke. Ha pedig Istennek van humorérzéke, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valamelyik angyal-bangyal kifutófiújával meghozatta magának Fákó Árpád Húshangok című munkáját. Ha Isten éppen a Húshangokat lapozgatja, az olyan, mint mikor az óvónő telefonon csacsogva nem figyel, s a gyerekek nyugodtan nézegethetik a bugyiba zárt titkos húst:
– Emberek, eljött a művészi csintalankodások ideje! Használjuk ki!
