Hogyan érzi magát a (színész)nő egy Batcat-féle latexruhában, miközben férfiak szexrabszolgájaként biztos fulladás várja? A Berlinare Forum szekciójába is meghívott Bibliotheque Pascal kapcsán ez volt ez egyik kérdés, ami a 41. Magyar Filmszemle moderátora szerint érdekelheti a nézőt.

Persze számos más kérdés is felmerült, ám lényeg a lényeg: a film kiemelkedő minősége nem kérdéses, azonnal exportálható nemzetközi szinten is. Ezt nemcsak központi témaválasztása, hanem anyagkezelésének, a felvonultatott eszközök sokféleségének, az európai filmhagyományba való beágyazottságának kidolgozottsága, jó arányú elegyítése adja. Mindemellett nem marad el a mondanivaló, és ami még ennél is több: nem marad el a csoda sem.


A filmről írni, véleményt mondani éppen ezért is nehéz: ahhoz, hogy komplexitásából kiemeljünk néhány elemet, mégiscsak történetmesélésbe kell fognunk, ami önmagában egy filmes vállalkozás jól sikerült voltát jelentheti, hiszen továbbadva hat igazán egy történet - és minden mesélés leglényege tulajdonképpen ez.

A Fekete-tengertől, Erdélytől az Atlanti-óceánig ívelő migrációs vonalba ágyazott 'hol volt-hol nem volt' életút egy félig magyar, félig román lányról szól, aki vissza akarja kapni egyedül nevelt kislányát, miután a boldogulás reményében megjárta a prostitúció legendás központját, Liverpoolt. Ez a cél (a kislány hatóságoktól való "visszaszerzése") adja meg azt a narratív keretet, amelyen belül Mona elmeséli a gyermekvédelmi hatóságon a vele történteket.

Története egy színes, déli zenével teli, napsütötte, „cigányos szabadságból” ala Kusturica vezet a kislány apjával való rövid találkozáshoz, akinek történetesen mások számára is láthatóvá válnak álmai, így egy menyegző az általa túszul ejtett Monával, erdélyi fejedelmi viseletben és magyar menyecskeruhában, aranylón foszló tapétavirágok közepette. A rendőrök által mindenhol keresett férfi annyi csodára azonban mégsem képes, hogy megmeneküljön a majdnem elaltatott fegyveres kommandó golyózápora elől.

A gyönyörű, félárva Mona történetének második részében már anyaként szerepel: bábjátékon keresztül értesülünk élete főbb élményeivel, megismerjük leánykereskedelemmel foglalkozó apját, jósnő nénikéjét is, mígnem főhősnőnk apját jóhiszeműen betegnek vélve egy vonaton találja magát, más lányokkal együtt.


Mona elrablása után történetének negyedik, és egyben legsterilebb, kontúros képi és hangi megoldású része megdöbbentő lányvásárral indul, és a a címadó Bibliotheque Pascalban végződik. A helyet a néző egy kedvesnek tűnő spanyol migráns által működtetett bárként már megismerte, de számára is csak most derül ki, hogy az úgynevezett swinger-clubboknál "swingerebb" clubról van szó. A Pascal a nyugati örömcentrikus kultúrát és kizsákmányolást megtestesítő posztmodern Kékszakállú Herceg Vára. Szobáiban fogva tartott nők (és férfiak) egy-egy mese, irodalmi mű alakjait (Jean d’ Arc, Desdemóna, Pinokkió, Lolita) kénytelenek eljátszani az őket megalázó, megerőszakoló, akár meggyilkoló elit vevőkörnek. A főszereplőt csak egy csoda menti, mentheti ki innen, hogy hazatérhessen kislányához.

Idáig a mese mesében: a családjogi döntnök öt percben meghallgatja a B verziót is, ami az eddigieknél sokkal profánabb és szokványosabb. Ezzel a dramaturgai csavarral a film metaszinten a mesélés és álom eddigi motívumáról „mesél”. Mintegy a kezünkbe adja a kulcsot ahhoz a kontraszthoz, ami a valóság és a gyermekkori édenkert között feszül. Valahol az akciós IKEA-termékek között, ahol levegőből van ugyan a leves és a tej, de melegségből a szeretet és az emberi kapcsolatok, amiket a fantázia képes óvni, életben tartani.

A film meta-struktúrájából adódóan nem tudjuk, mennyiben fantázia csupán a befejezés.



Hajdu Szabolcs legújabb alkotása a rendező felismerhető stiláris jegyeit magán hordva saját bevallása szerint is túllép önmagán, Hajdu megfogalmazásában eltávolodva az autobiografikus beágyazottságtól. Ezzel a kijelentésével a rendező ugyan meglep minket, mint ahogy teszi ezt filmjeinek csillagával, feleségével nap mint nap: a már domborodó hasú Török-Illyés Orsolya most is a siker egyik tényezője. Viszont nem lep meg az eddigi életmű tekintetében, hogy egy nagyon érvényes, indokoltan kétnyelvű mű született a hatalmi viszonyokról; a nyugati jóléti társadalom, fogyasztói kultúra gátlástalanságáról és az ezt kiszolgáló migráns kultúrához tartozóktól, úgy, hogy egyik fél sincsen 'felmentve' a kizsákmányolásra való hajlam egyre sötétebb tónusú pokolraszállás képkockának igazságtartalma alól, ahol a magaskultúra, még a mese is a legállatibb ösztönök kiszolgálójává válhat.

Törékeny nádszál az ember, még ha nem is gondolkodó, legalább álmodozó nádszál. Hajdu filmje egy ilyen álom: gyönyörű felvételekkel, sajátosan közép-kelet-európai mítoszokkal, felvillanó arcokkal, alakokkal, életízekkel, ami csak mifelénk terem. Színes kompozíciók, sok zene és persze furcsa ötletek - egész könyvtárnyi csodálnivaló, miközben benne vannak azok az álmok is, amelyeket még a Dante-Bosch-vonal is megirigyelne.