Kovács Dániellel, a Színművészeti Egyetem negyedéves rendező szakos hallgatójával beszélgettem néhány nappal az után, hogy a Kamrában bemutatták Calderón Az élet álom című darabját.

A negyedéves rendezőhallgatók még nem szoktak nagyszínházi bemutatókat tartani, még ha „csak” a Katona stúdiószínházáról van is szó. Te hogyan kaptad ezt a felkérést?

Zsámbéki Gábor korábban már látta néhány vizsgarendezésemet. Tavaly a most végzős osztály Erasmus Montanus vizsgaelőadását rendezte, ebben én voltam az asszisztense. A próbafolyamat végén megkérdezte, hogy lenne-e kedvem jövőre a Kamrában rendezni valamit.

A fiatal rendezők általában szívesen dolgoznak kortárs darabokkal…

A kortárs daraboknál annak ellenére, hogy ugyanabban a korban íródtak, amelyikben én is élek, nem éreztem azt, hogy több közük lenne hozzám, vagy ahhoz, amivel én akarok foglalkozni. Az élet álmot többször is olvastam, és régóta foglalkoztatott, ezúttal Róbert Juli juttatta az eszembe. A darab nagyszerű, szövevényes anyag, mind a szöveg, mind pedig a helyzetek gazdagsága miatt. Egy olyan hegy, amit ha meglátsz, muszáj megmásznod. Azt is tudtam, hogy szinte lehetetlen megcsinálni. Főleg nekem. Főleg most. Főleg a Kamrában.

Neked miről szól Az élet álom?


Ez a darab külső köre a te megfogalmazásodban; mit nevezel a darab belső körének?

Az emberi döntéseket ebben a szorongató bizonytalanságban. Hogy ki milyen stratégiát követ. A darabban a többség, elsősorban az apák óvatosak, ami szörnyű következményekkel jár a többiekre nézve. Spontán reakcióik helyett gyáva kísérletezésekbe kezdenek más embereken, hogy kifürkésszék a „sors akaratát”, anélkül, hogy ők maguk belekeverednének. Végül ők is éppen úgy belebuknak a biztos dolgokba való kapaszkodásukba, mint Segismundo és Rosaura, akik, fontolgatás nélkül, szabadon, de alkalmazkodásra, mérlegelésre képtelenül vetik bele magukat az életbe. „Nincs biztos terv.” - mondja egyszer Rosaura.

Jó játéknak tűnt a barokk szélsőséges léptékeit valahogy a díszletben is megmutatni. Mikor táj, és mikor terepasztal? Mikor óriások, kolosszusok a szereplők, és mikor terráriumba zárt apró állatok? Mikor vagyunk kint, és mikor bent? Össze akartam kapcsolni a lengyel hegyvidéket egy szűk cellával. A térkezelés ötletét igazság szerint egy külföldi állatkertet ábrázoló fotóról „loptam”, ezért aztán az itthoniba is elmentem párszor. Segismundo első monológja is pont arról szól, amit ott tapasztaltam: eredendő módon élőlények fogva tartásáról és teátrális helyzetbe hozásáról. Vagyis arról, ahogyan egy erősen szcenírozott térben kiteszik őket a nézők vizsgálódó, kutató, ítélkező pillantásainak. És persze innen jön a bután kékre festett háttér is.

És a Darth Vader maszk, a fejre húzott nejlonharisnya, a többi meghökkentő részlet?

A maszkokkal és hasonlókkal az volt az egyik célom, hogy játékosabbá tegyem az előadást. Nem azért, hogy bármit is elkönnyítsek, éppen ellenkezőleg. Úgy gondolom, hogy a létrejövő kontraszt révén lehetőséget van megmutatni a szörnyűséget és pátoszt egyaránt. Valószínűleg ez egy olyan előadás lesz, ami megosztja majd a közönséget. Van, aki éppen ezek miatt a játékok miatt szeretni fogja. Más meg éppen ezek miatt nem.

Említetted, hogy van valami más is a maszkokkal kapcsolatban…

Csak annyi, hogy a legtöbb „vicc”, vagy vizuális játékosság; dupla fenekű. Lehet, hogy sokszor nem derül ki, de ezek nem csupán „poénok”. Például az én generációmnak Darth Vader alakja a sötét múltú, idegen, hirtelen előkerülő, uralkodói hatalmát fiával megosztani akaró apa szimbóluma. Öt centis, fröccsöntött kiskatonákkal lövöldözni baromkodásnak tűnhet, de ha csak egy pillanatra is komolyan vesszük a csatajelenetet, akkor látni fogjuk, hogy emberek százai pusztulnak el a Kamra kis színpadán, minden előadásban.

A korábbi rendezéseidhez képest hogyan érzed, az új helyszín, a megváltozott körülmények a munkádon is nyomot hagytak?

Persze. Van olyasmi, ami az embert nem hagyja nyugodni, mert része a személyiségének, vagy az ízlésvilágának, és ezt viszi magával. De a többi produkciófüggő. Például a két szint, a nevetséges, groteszk elemek, és a komoly dráma egymásba, vagy egymás mellett játszásával már a korábbi rendezéseimben is kísérleteztem. De persze egészen más egy „hivatalos” kőszínházban rendezni, mint a Színművészetin.

Mert az egyik helyen még védve vagytok, ez meg már mélyvíz?

Volt még az ELTE-n egy színjátszó csoportunk, azt hívtuk Mélyvíz Színháznak. Mert mindig bele kell ugrani, és aztán felmutatni valamit. A tétek változnak. A Színművészetis vizsgákra mindenki szívességből jön el, a szabad idejéről mond le, hogy szerepeljen benne, és sokszor éjszakánként is dolgozunk. Ezek az áldozatok valamiféle szabadságot, intenzitást és frissességet adnak az ottani munkának.

Viszont pénz nélkül korlátozottabbak a lehetőségek is.

Igen, és mindent maguknak kell csinálnunk. A Kamrában az a fantasztikus, hogy mindent alád tolnak. Óriási könnyebbség, hogy sok dologgal egyáltalán nem kell foglakoznod. A hely és a stáb azért van ott ebben a nyolc hétben, hogy megszülethessen a produkció. Szokatlan, egyszerre nagyszerű, és nyomasztó érzés, hogy egy csomó ember azért dolgozik, hogy teljesüljön, amit kérsz. A díszletezőkkel például sokat próbálgattuk a teret, mert a Kamrában még a színpad elhelyezését is lehet variálni. Külön jó érzés volt, hogy mindenki drukkolt, hajtott, hogy jól sikerüljön.

Calderón de la Barca: Az élet álom
R: Kovács Dániel
SZ: Elek Ferenc, Jordán Adél, Keresztes Tamás, Lengyel Ferenc, Mészáros Béla,
Pelsőczy Réka, Takátsy Péter