Telt ház előtt mutatták be Szabó Magda verses meséjének első színpadi adaptációját hétvégén a Radnóti Színházban. A nemrég elhunyt írónő 1954-ben, általános iskolai tanárként és publikációs tilalom alatt álló szerzőként írta a Bárány Boldizsárt.

Azoknak a felnőtteknek, akiknek gyermekkori alapélménye volt ez a mese, nyilván okkal kelthette fel az érdeklődését a darab, és a jelenlévő gyerek-közönség is láthatóan élvezte az előadást. A meséskönyvbe illő, nagy gonddal megfestett díszletek jól illeszkednek a Boldizsár-mese hangulatához, a jelmezterv ötletes és mértéktartó, találó volt a szereposztás is (Klem Viktor tökéletes vásott kisbárány-fiú), a Vodku együttes pedig nagyon változatos és "gyerekfülbe mászó" dallamokat írt a darabhoz.


Jó szándékban és tehetséges művészekben tehát nem volt hiány a Radnótiban, és nagyon jó a darab alapötlete is. A Bárány Boldizsár színpadra állítása viszont, valljuk be, nagyon nehéz feladat elé állította az alkotógárdát. Szabó Magda eredetileg verses meseként írta meg a szöveget, amiből két dolog következett: az egyik, hogy az előadható, dialógusokból álló szövegváltozatot jórészt a dramaturgnak kellett előteremtenie. A másik, hogy narrátor hiányában a mesében található minden elbeszélést és leírást, és a mese egész szerzőnő teremtette atmoszféráját díszlettel, jelmezzel, tánccal, dallal kellett visszaadni. Az utóbbiak határozottan sikerültnek mondhatóak, az előbbi sajnos kevésbé.

Gyermekként nem olvastam a Bárány Boldizsárt, olvastam viszont (jóval később) egy verses regényt, és jó néhány költeményt Szabó Magdától, és az előadást nézve újra meg újra megdöbbentett, hogy az eddigi tapasztalataim alapján kiváló formaérzékkel rendelkező írónő nem adhatott ki a kezéből ilyen slendrián szöveget. A színpadon ugyanis versben beszélnek (idáig stimmel, végülis a Bárány Boldizsár eleve verses mese), még pedig ütemhangsúlyos (közérthetőbben: magyaros) verseléssel, rímesen.

Meglehet, hogy túl szigorúan kezelem a kérdést, de nem tudom elhinni, hogy egyedül engem zavartak az olyan sorok, mint például: "Jaj még le sem ültettem / foglaljon itt helyet menten". Ez önmagában még megbocsátható, a baj csak az, hogy az előadás szinte teljes szövegét ez jellemzi: a szótagszámok rendszeresen, szinte soha nem stimmelnek, és a párbeszédekben hemzsegnek a kínrímek. Van benne néhány igazán kedves, humoros villanás, amikor - furcsa mód - a verselés is a helyén van, és az ember fellélegezhet, de ez elég kevés ahhoz képest, hogy Szabó Magda mindig el szokta találni a szótagszámot, illetve a rímeket; ezektől lett minőségi verses mese a Bárány Boldizsár. Sőt, a formai bravúroknak köszönhetően lett jó mese is tulajdonképpen, mert maga a történet, hogy a kis rosszcsont Bárány Boldizsár iskolát kerül, meglovasít néhány létfontosságú holmit (pl. mókus-bunda, hal-hozomány), majd elszégyelli magát, visszacsempészi a dolgokat a helyükre, és jó gyermek lesz – valljuk meg, nem valami világraszóló dramaturgiai fogás. Viszont szépen, kiválóan van megírva. Versben.

Ennek a színpadra alkalmazása a szövegíró számára kis túlzással annyit jelentett, hogy írjon egy verses mesedarabot. Én a magam részéről senki ember fiától nem kívánom, hogy ki tudjon rázni a kisujjából egy ilyet. Egy dramaturgtól sem. Egy jó dramaturgtól sem. Nem az a dolga, hogy szótagokat számolgasson, és egy szótagú helyett két szótagú rímeken törje a fejét. De akkor miért nem kértek fel rá egy költőt? Végül még az is eszembe jutott, hogy szándékos volt ez a lazaság, és talán humoros akart lenni, de akárhogy is, nem hangzott jól. Azzal a gondolattal tértem haza a színházból, hogy jó előadást láttam, de a Bárány Boldizsár rossz mese.

A könyvhöz képest ezt úgy fogalmaznám meg, hogy egy jó mese jó előadását láttam, nem elég jó színpadi szöveggel. Ha ezt a részét jobban átgondolják, sokkal értékesebb és élvezetesebb lett volna a produkció.